tag:blogger.com,1999:blog-47497314943169672782024-02-08T17:15:07.262+01:00Toul Syeslightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.comBlogger14125tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-77652858022215960112016-03-17T20:29:00.002+01:002021-04-18T14:24:22.890+02:00Toul SyesToul <strike>Tul</strike> <strike>Túl</strike> <strike>Tuol</strike> <strike>Tool</strike> <strike>Size</strike> Syes <strike>Sies</strike> <strike>Sys</strike> <strike>Sis</strike> <strike>Sias</strike> <strike>Syas</strike> <strike>Szajz</strike> <strike>Szájz</strike> <strike>Szajsz</strike> <strike>Szájsz</strike> <strike>Szisz</strike> <strike>Szísz</strike> <strike>Szejsz</strike> <strike>Széjsz</strike> <strike>Szesz</strike> <strike>Szész</strike>.<br />
Helyesen: Toul Syes, ejtsd: <i>"túl szájsz"</i>.<br />
<br />
Toul Syes - III:<br />
1. Tévút<br />
2. Áramlat<br />
3. Lassan zuhogni kezdett<br />
<br />
Toul Syes - 4:<br />
1. Légzuhatag<br />
2. Merülés<br />
3. Lángtörés<br />
4. Minden nap sivatag<div><br /></div><div>Toul Syes - Ikarosz:</div><div>1. Delta-V</div><div>2. 0 Kelvin</div><div>3. G2V</div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-25334197343355864722015-01-03T02:53:00.003+01:002015-01-03T02:53:49.906+01:00Csúszik<div style="text-align: justify;">
ilyenkor hova kapaszkodjak, féltem a világot, pedig még azóta sem látom igazán, hogy kié-kié merre-meddig ér el, nem akarom soha hogy széthulljon, főleg hogy nálam épp az összekötés van soron, de nem tudok egyszerre mindent elérni, nem tudhatok vigyázni mindenkiére. talán nem is kell, ha mindenki ott van és ott vigyáz, ahol ő kell hogy legyen, de mi van, ha ketten elnéznek egymás mellett, mi van, ha az egyik bizonyítani akar, de nincs is mit, a másik meg csak azt várja, hogy végre mondja már el, amit talán már rég el is akart, mit lehet ilyenkor mondani, ha valakinek két rossz levegővételtől akár vége is lehet, mit lehet ilyenkor mondani, mit mondanánk a szülőknek, bocs, félreértés történt, azóta se láttuk őket, se külön, se együtt, se hogy? bocs, mindenkinek égő gyertyát kellene hordania magánál, és figyelni, csak figyelni a lángot, óvni mindenkiét, és szólni, azonnal szólni ha az egyik kialudt, szólni, hogy levegőt se végy, szólni, hogy tarts ki, mert nem lesz visszaút, bármekkora hős is bárki? nincs az a bocsánat, ami létségeket hozna vissza vagy össze, nincs az az erő, ami két egymás mellett elcsúszót töretlenül tudna összerántani, nincs az a szó, ami visszaadná ami elveszett egy bármekkora véletlen hibából is. sajnos nincs. mert ha már egyszer van mit utoljára kimondani, onnantól soha nem szűnik az élet-hiányérzet.</div>
lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-78270880044921137782014-01-03T23:15:00.001+01:002015-01-03T02:54:02.213+01:00Forog<div style="text-align: justify;">
forgott minden. a folyóba vetette, a folyóba, ő, pont ő, aki alig merte, alig merte volna, soha nem volt, sosem volt bátorsága, a folyóba vetette magát. zuhogott, zuhant, folyt, eggyéfolyant vele, folyammá vált, ő a színén, a víz a visszáján, együtt folyamlottak lefelé a rakpartok között, szürke, szürke volt az ég, hatalmas csiga nyoma látszott, óriás égicsigáé, ahogy végigvonszolta magát a város felett, hatalmans, szürke tömeg, beborítva a folyó két partját összetartó hidak sorát, zuhogott, zuhogott az eső, patakzott a hidakról a vízbe a víz, nyikorogtak, nyikorogtak a hinták, elázott mind a homok a játszótéren, más szaga lett a homoknak is, más szaga volt az egész városnak esőben, a folyóban, a folyóból, a csatornák lélekszakadva ömlöttek egymásba, a város szájból szájba lélegeztette magát, míg ő csak sodrott, sodródott a folyóban, felette a szürke-szürke ég, a hinták hangja, a féklámpák hangja, az ég hangja, suhan, csak suhan fölötte lefelé az ég, ő épp a hátán fekszik, a város hídjai lefelé zuhannak, első emelet, második emelet, harmadik emelet, -- hétig megyek, aztán visszafordulok -- gondolja, és közben szakad az ég, ömlenek a féklámpák, teli torokból süvítenek az esőcseppek zuhantukban, szaladnak a hidak, és mikor eléri a hetediket, már nem is annyira fontos az a megfordulás, most már jó lesz így minden, végül csak elér majd, csakcsak, csak elér majd az óceánhoz, minden út az óceánba vezet, mindenkinek ugyanoda kéne eljutnia, annyira gyönyörű így belül-alulról egy város, de hogyan láthatná ezt mindenki, hogyan, hiszen mind ott ülnek fent az autóikban, bömböltetik a féklámpáikat, elmulasztják számolni a szakadatlanul süvítő esőt, sose figyelnek oda az ázott macskákra sem az út mellett, hát mikor látják végre meg ők is, hogy a város esőben is gyönyörű, csak találni kell egy kényelmes helyet, ahonnan minden olyan zaj-csendes, olyan ringató, ahonnan az egész együtt-dobbanó vízkeringéssel együtt haladva látni a hatalmas, rozsdazöld csavarokat, melyek összetartják a város két felét, hát mikor látják, mikor látják végre ők is meg, mikor, hány embernek kell még a folyóba vetnie magát ehhez, hány embernek, hány, és meddig, meddig forog majd minden, meddig forog, meddig, forog,</div>
<div style="text-align: justify;">
meddig forog még minden egyáltalán?</div>
lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-91098952540696429752012-10-15T03:23:00.000+02:002012-10-15T03:23:00.138+02:00Hajnal<div style="text-align: justify;">
van egy hangulata a nyáron hajnalban kelésnek. amikor kinézel az ablakodon, és már éppen elkezd <i>zöldülni </i>az ég, tűnnek el a csillagok, és ha kinyitod és kiszagolsz, érzed a <i>szélszagot</i>, a fújó szél illatát, autót még csak nagyritkán hallasz, madarat már annál inkább... nem az a fejfájós, hidegre ébredés, hanem a tudat, hogy azért indulsz ilyenkor, mert van miért, táska bepakolva, arcmosás, kávé-tea és már indulsz is, ajtón ki, lépcsőn le, szélbe ki, várnak a fák, kelnek az árnyékok, és talán még az első buszt (a bányajáratot) is eléred, na az ilyen reggeleket szeretem.</div>
lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-89442527168403731012012-10-08T23:41:00.000+02:002012-10-09T20:50:25.590+02:00Hiányérzet<br />
<div style="text-align: right;">
<i>"voltaképp' innen is látszik a táj,</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>hiába szállított arrébb</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>ez a vagonnal szétsúrolt sínpár..."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
valami hiányzik.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
persze van most köztünk tizenöttucat kilométer; és ha nem lenne, nem hiányozna. de néha van az az érzés, amikor visz a vonat, rohan az odakint, és én kapaszkodom a régi emlékekbe, de azok elfutnak a fákkal együtt, beszélgetések, zenehallgatások, zenék, hallgatások, évszakok... nagyon tud hiányozni minden.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
egy ideje már gyorsabban forog a Föld, mint én, (és vele forog az őz,) és nehéz így mindent felfognom, amúgy sem láttam soha tökéletesen a világot, bár oda már eljutottam, hogy a pohár nem "félig tele" vagy "félig üres", hanem "félig van", aztán néha talán még tele is lett; de nem figyelek oda sosem mindenre, nem tudok odafigyelni mindenre, nagyobb az odakint mint az idebent, pedig utóbbira sem tudok elég időt szánni, pedig lehet hogy nem ártana; és bizonyos dolgokat beljebb kéne hoznom, mint ahol most vannak. szegények biztos áznak kint a szélben.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
jó, hogy vannak fényképek, mert megőrzik helyettem... sajnos nincs mindig kép, van hogy csak rajz van, azt belül kiszínezem, ki tudja milyen lesz mire legközelebb előszedem, talán nem is úgy volt, de a lényeg hogy színes; arra amúgy mindigis úgy, de úgy fel tudtam nézni, aki tud a világba <i>varázslatot </i>mesélni, aki olyan sárkányt mond a templom tetejére, amit tényleg félni kell, aki csillagokat tudna rajzolni egy tetőablakra, aki az <i>igazat</i> mondja, nem csak a valódit. lehet hogy Csodaország, de éppen ettől szép.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
jó, hogy vannak dalok, amik jelentenek, felidéznek, de legalábbis utalnak, néhány csendes akkord egy faágon, egy esetlen dallam, amely akkor is megmarad, ha évek és kilométerek rángatják szét a húrokat(,) pengetőket, bár lehet hogy csak én ragaszkodom görcsösen a régiekhez, a régi dalokhoz, amiket régen kellett volna tényleg megcsinálnunk, mostanra talán egészen a fiókokhoz nőttek, és onnan nem is fognak kikerülni nagyon sokáig. de azt nem bírnám - soha nem is bírtam -, ha fiókok, füzetek, kották valamiért (vagy <i>csak spontán</i>) kiürülnének; minden kidobott papírdarabbal kevesebb marad a világból, a levegőből és a talajból, amiből amúgy is egyre szűkösebb lesz az évek múlásával, és én hiába kapaszkodom tíz körömmel, két kéz ehhez nem elég.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
és jó hogy vannak néhányan, akik bár gyakran felróják hogy miért mindig nekik kell, de azért csak emlékeztetnek, hogy mi volt nemrég és mi volt de, rég. van, hogy jobban tudják, mi hogy volt, vagy mit hogy kellett volna, és olyan is van, hogy valamiről nem tudnak mindent, amit én, de ha tudom hogy nem tudhatják hogy nincs igazuk, hát miért szóljak. a lényeg hogy ők látták, hallották, beszélték azokat, amikről itt évek óta írok, amikről nem írok, amikről beszélek és talán néhány olyat is, amiről hallgatok; <i>ők az életem</i>: és ezért nem adnám őket semmiért.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: xx-small;">(és néhány sor még az, ami hiányzik:</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-size: xx-small;">az hogy mindig ott legyenek, hogy megkerüljön néhány akkord, hogy mindig színesek legyenek a képek, hogy kicsit lassabban forogjon minden: ezek hiányoznak, és egy kicsit én magam is, a the wood, a toul syes, dehát hogy a viharba' ne, legalább az érzés megmaradt, amiért élek, ahogy a szárnyaim a szélbe kapaszkodnak...)</span></div>
lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-13221590222769031502012-07-16T00:09:00.000+02:002012-10-09T20:43:46.887+02:00Mesék<div style="text-align: justify;">
Alig néhányan indultak megkeresni a Varázslót. Régen volt még, akkortájt néztek először a világba, a világ mögé - mi lehet odaát -, amikor egyikük mesélt a többinek a Toronyról. Félelmetes volt, ősi, holdszínű, a várost a kifordított tenger övezte, utcái számosak és misztikusak. Mesék szóltak a Toronyról, mely gyógyított ha kellett, de átkozott is, ölt és uralt minden egyest, aki azt érdemelte. De mesék szóltak a jobbakról, kik az isteneket követték - ki ezeket, ki azokat, bár mind a saját igazát; és mesék szóltak a romlottakról is: félelmetesek, szarvasok, vörösek és feketék. Az elindulók hitték a meséket, ki más hitte volna igazán, hiszen nekik kellett, valakinek muszáj hinni ebben is, az égig érő sziklavárakban, a tűzzel-vassal sújtó bátorságban, az eget hasogató sárkarmok gazdáiban, mindenben hittek, amiről tudták hogy igaz lehet, hiszen igaz kell hogy legyen, ezt hallották már azóta, hogy tudták, mennyit kell még aludni bármeddig is.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Sokan lettek kevésből, és végül kevesen maradtak ismét: erősek és erőtlenek, lelkesek és lelketlenek, akik gyakran csak akkor lehettek, ha nagyon akartak. Összeálltak és összeültek, az emeletre settentek, mikor senki nem látta őket, bevették az idegenek erősségeit, elrejtőztek minden elől, és onnan indultak el újra és újra, csak hogy végre újra haladjanak a vége felé, remélve, hogy sosem érik el majd. Mindig újra indultak, onnan, ahol a szekrények énekelnek, ahol a kísértetek fűtik elzárva a palotát, ahol a kocka el lett vetve, ahol a füstölgő madár se jár.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Évek teltek el azóta. A hősök mind ritkábban látnak sárkányokat, legfeljebb ha megfizetik, de arany helyett tudással, s még úgy sem biztos. Kevésbé látszanak a vörös kupolás városok, távolodnak a tenger csillogó hajóhadjai, a délibábok sem kerekeken száguldó városokat mutatnak már. Eltűntek a vágyott irányt arannyal jelző tűk, eltűntek a vándorló lépcsők tornyai. Egy köpeny maradt még, ami látható, vörös köpeny, arany intarziák, meg egy bot a földön. Talán ez még elég lesz.</div>
lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-38119322463006965152012-07-02T00:56:00.000+02:002012-07-02T00:56:00.519+02:00Item<br />
<div style="text-align: justify;">
Arany izzással vetemedett a domboldal. Néhány fa állt vagy csavarodott a mezőn, de félteni őket nem kell – épp így voltak egészségesek. Cédrusok, vagy talán olajfák, göcsörtösen és természetes nyugalommal álltak egymás közel s távolában. Kósza fűcsomók gondolkoztak a sztyeppék végtelenjein, de mindig rá kellett döbbenniük, hogy csak ők vannak messze a sivatagtól és a hajóktól. Sokan a fák árnyékában éltek, volt aki inkább a napsütötte oldalt kedvelte, mások pedig a friss kenyér illatát. Ez volt közös bennük: a búzamezők szerelme. Nem a veteményesek, nem a sudár (vagy talán kicsit sem az) fák, a búzamezők. A távoli, csak hallomásból ismert kávéföldek, ahol esténként a tűző napon fáradsággal leszedett kávészemeket mindig más pörkölhette meg – egy évben két szép napjuk volt mindössze.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A folyosón ott állt két gép. Soha nem gondolták, miért szeretik őket annyira, soha nem gondoltak semmit. Egyikük az apró babszemeket rejtette el a világ elől, és mindössze a pénzcsörgés utáni néhány másodpercben gondolt bárki is a szegény szalmakalapos fiatalemberre, aki két kezét összetéve dolgozott minden műanyag csésze teljes életéért. Fiatalok szerették a fakéregszín gépet, pedig nekik nem lett volna szabad. De mégis megkapták, és mégis szerették. Joguk volt hozzá, és ennek éltek. A mellette növekvő búzakalász majd’ senkit sem érdekelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A másik az éjszakákat várta csak. Ilyenkor vallhatott szerelmet bűntettlenül a kis barnának, aki ilyenkor figyelt oda rá néha csak. Néha azonban emberek vették körül belül az épületet, és hadonászni kezdtek, és hangoskodtak, és nyugtalanok. Vidámak voltak, szerették a füstöt, a fényeket és a lábdobot. Csak néhány fiatal gondolkodó tűnt elő néha a többiek elől, keresték a magas lépcsőket – nem keresték a padlást, pedig! – és keresték a másikat. A másik az éjszakákat várta csak, ilyenkor csak nagyon ritkán akadt dolga, és ez jó érzéssel töltötte el, hogy néha azért értékelik állandó (ébren)létét. És majd’ csak ilyenkor került elő a messzi földek vadhajtása, egy félig más, legalább’ legálisabb növény, szintén kedvelt és ébresztő; és amitől egyediek lettek ezek az alkalmak, azok a Nap Országából való levelek illatát hozó gyümölcsök voltak… Pár másodpercig tartott csak, amíg megjelentek és eltűntek, de a gondolkodóknak a csodát jelentették. Ilyenkor voltak ők azok, akik, nem táncoltak a többiekkel, a zenének csak foszlányait hallgatták, de úgy érezték, Ők az igazán felnőttek, persze ennek korántsem tudatában, de ők váltják majd meg egyszer a világot, csak előbb magukat váltsák végre meg… Ők voltak azok, akik nem ugyanazt palackot itták, mint a többiek, ők voltak akik Éltek, akik Gondolkodtak, a hideg éjszakában az ablak alatt elszáguldó autók neszét és illatosítójának leheletét megérezve az Életre gondoltak… Ők számolták a szavakat egy délután egy teremben, ők találták meg az örök igazságokat, ők találták meg az emberek okát, ők magyarázták meg a világnak a világot, ők hallgatták meg újra és újra, mi is az a Szenny, ők, a Nem Létező Isten prófétája, a Robop Atkányok gazdája, a Soha Nem Cenzúrázott vadrepper és aki Nem Alszik.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ma messze vannak a géptől. Nem csak ők, kicsit többen, de mind más-más irányokban, talán mégis emlékeznek majd rá… (A harmadik pöttyös volt, de ő igazából senkit sem érdekelt. Pedig részben egy zongora és egy biliárdasztal is a társasága voltak, talán mégis jelentettek valamit valakinek.)</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Néha hiányzik a világból, amit takarításkor az emberek kidobnak. Néha csak véletlenül maradnak meg olyan nevek, mint Folti a Rém, olyan képek, mint a fákat kicsavaró lágy szellő, az indián nevet viselő madár, minden ami spontán, a valamikori friss kenyér, a halkan említett halálkanyar, a véletlen fisziszdúr és eász, a nyomozás, az eperdzsem, a kétfunkciós tejtartó, a Harangozó, a boldog óra, a fehér egér, a zuhanó palack, az ablakok és az ajtók, a bárányhimlős vendégségek, a kizárólag jól záródó légifolyosóban játszható sportok, a malac, a Trabant Bigfoot WRC, a majdnem füstbe ment biciklizés, a füstbe ment tea, a használhatatlan hajlékonylemez, a cseresznye a fán, a füstbomba és a műpókháló, a jászberényi híres szőlőtelep, a szőnyegre szomjazó málnaszörp, az óriáscsiga, a savas nyálú nyúl, a vérengző dió, a lassan játszó walkman, a bagolyköpet, a Csíbor- és a Gombasztikus Pelebogár, a szokásos (és nehéz) folyosón elindulás, a Himnusz, Samu, a Dácsiák, a nagyra lopott román Nap, a taplógomba és a szendvics, néhány akkord, a Zápa, néhány tábortűz, az egértervek és még sokan mások…</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
És ezek a történetek talán majd olyan fiókokban érnek véget, amelyekről a dombon ülő fűcsomó (legyek) sosem hallottak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-65084799010525663402012-06-25T01:34:00.000+02:002012-06-25T01:34:00.621+02:00Piros és kék<br />
<div style="text-align: justify;">
Gondolkozott már valaki azon, hogy hová tart a szél?</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Amikor körülvesznek az elemek, jelképesen bár, de az egész világ az asztalodnál ül és Rád vár. Fény hullik, zuhog, ereszkedik a lámpából, színeket ad a tárgyaknak, az íróasztalnak, a madártollnak, a hőmérőnek, a papíroknak, az elemeknek. Ő a Tűz, ő adja az életet és a színeket. A színek elücsörögnek a tárgyakon, lassan megszokottá szelídülnek, mindenkinek külön-külön. Egyesek megmaradnak távolinak, mások a szívekhez nőnek. A Nap melegíti őket a keblekre.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A padló a Föld, langyosan áll a sötét világűrben, mindössze a Nap fényétől nem válik jégszínkék kődarabbá és nem zuhan a meteorokkal együtt a végestelen vége felé, apró energiáktól éli túl az idő harapásait, fel nem forr, csak viszonylagosan, az üvöltő hidegben langyos folt a Föld, a padló vörösesbarna, lehetne piros, a piros a meleg, a kék a hideg, a hideg egy pohárban csillog, ő a Víz, megváltást hoz a kisvilág forróságára, élénkít és átitat. Áhítattal csillognak át rajta a sugarak, meglepődve állapodnak meg az új lenyomatokon, valaki járt itt előttük, talán alattuk. Az üveg csillogása fényes, de fémesebb a vasszerkezet, amely nemcsak összetart, de magába foglal egy kisebb világot, a lehetőséget a bármire, ami a közlés eszével felfogható, néha azon is túl. A színe ezüst, ritkábban fekete vagy szürke, ő a Fém. Megmunkálva munkát ad, munkát kér és további munkát ígér, amit aztán tovább- és továbbadnak, mert egy embernek nem elég, hátha a következő több szerencsével jár, hogy el- és visszanyerje saját életét, vagy továbbadja mégegyszer, utoljára fiának, hadd próbáljon ő is szerencsét a vastengeren.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A szerencsevadászok hajóit repíti a szél, elhozza a fény melegét a Naptól a Földig, áramlatokat kavar a vizekben, ahol egymás fölött közel repülnek el az alacsonyak és a magasak. Gondolatokat hoz, érzéseket visz el, a sziklára kiálló és kiáltó ember dühét és tűnődését foglalja álomba, az éj- vagy a Nap szakától függetlenül, vörösbe bukón vagy arannyal érkezőn, tűzőn ragyogón vagy az este paplanjába takarózva, csillaggal vagy csillagtalanul, hol Holddal, hol nem, fával vagy erdő nélkül, néha esőben vagy viharban, de jobbára napszálltakor, vörös-szárazon. Ki ne vágyna néha feljutni a hegy csúcsára, csak mert az ott van, és magányosan gondolkodni a saját és a világ dolgain… ilyenkor segít a szél, amikor az alanti város egynéhány kis házikójának ablakából emeli fel a frissen sült hús vagy a kemencéből épp’ előhúzott sütemények illatát, ő tereli arra a kutyaugatást, a fiatal lány énekét és a függöny mögött gyakorló zenész próbáját, a Levegő az, aki lágyan kap az ember hajába és melegíti őt szívével, lelkével és a faágakról csent Nap melegével, és ő hajt arra nyárestéken két-három kósza szentjánosbogarat.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A felhőket fent. A Víz és a Tűz együttesen adnak alkalmat arra, hogy a Földről a fejünk fölé felemelje és takaros pamacsokba rendezve láthatóvá tegye a felhőket a Levegő. Ülnek a szél hátán, át- vagy keresztülsüt rajtuk a Nap fénye, holnaputánra talán el is tűnnek eső nélkül, bár néha nem tudják megállni. Árnyékot adnak a mezőn dolgozóknak, árnyékot adnak a legelő lovaknak, árnyékot tartanak a sziklán üldögélő embernek és a kutyájának, ha kell.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
És az ember csak ül és gondolkozik, akár a szikla peremén, akár a háza teraszán, akár egy elképzelt íróasztalnál. Figyeli az elemeket, és ha be nem is látja, de érzi, hogy az elemek is figyelnek rá. És ha kell, meghallgatják szavát, mielőtt vacsorálni, majd nyugovóra tér.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-5053401154916791402012-06-18T00:29:00.000+02:002012-06-18T00:29:00.048+02:00Úton haza<br />
<div style="text-align: justify;">
A rácson át látszik a lámpa fénye. Olyan a színe, mint bármely utcalámpának. Nem sárga, nem narancs, meseszínű és fényes, a megszokott innen kék - onnan vörös kompozícióban. Keskeny a rés, amin átsüt, majd a rácson túl, milliónyi molekula között utat találva magának a fényből, bejut mindenhová, épp csak nem veszi észre senki.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mit csinálnak a lámpák, ha már mindenki elaludt?</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Csak ők nem. Fenn maradnak, ötméternyire, félúton a toronyház és a talajszint között. Nem mindenki szereti a fényüket, szemfedőnek sosem válnak be, redőnyök vagy táblák mögé zárják őket, de jónéhányan mégis megbíznak bennük. Ők a város ködkürtjei, a repülők útmutatói, az utca világítótornyai. Felülről mégsem látszanak biztosnak, mégis néha hívogatónak, csak épp’ rosszkor, rossz felől.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Narancsszín napraforgók, fürtösek, fordulnak esténként az utcalámpák felé. Nincs más dolguk, ha már senki nem jár arra, hogy megcsodálja őket - néha egy-egy busz esetleg, de tényleg, csak ha itt járnak buszok. Máskülönben csendesek, nem verik fel a garázsmenetek álmát, sem a párkányok mögött alvókét, sem a lepkékét, akik a tavaszra várva gubóznak csendesen, várván a végrét.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Zajt sosem csap egyikük sem. Ritkán bántják őket, túl megnyerőek ahhoz, és persze túl magasan vannak. Ülnek a városon, néha párosával, néha négyen, ha túl sok a hely és kevés a fény, néha kandeláberen, ha nem csak a fényükért szeretik őket, néha picin és a földbe szúrva, a Nap fényével, éjszaka, néha a várfalon, a templom tornyán, néha csak úgy, az éjszakaiaknak, a magasan szökellőknek, a félve rohanóknak és a hazatérőknek. Mindegy, ki hova megy, ők csak lámpák.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
De ha szomorúan sétálsz alattuk, veled sírnak. Utánad térnek nyugovóra csak, sötéttel takargatnak be még az utolsó pillanatban, ébredés előtt. Elrejtik az utolsó képet a hegyi kisvárosról, eltakarják a bérkocsisok ébredését, a péksütemény illatát, a múzeum nyitását, az első csobogó kutat, a szakácsot a vegyesbolt előtt, az újságot és a sepregető, kedves öreget. De csak amíg még nem késő, amíg még alhatsz egy keveset. Veled együtt látják az álmodat.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-80903113619402975162012-06-11T01:01:00.000+02:002012-06-11T01:01:00.121+02:00Mindenre, ami...<br />
<div style="text-align: justify;">
Alakváltók voltak, kicsik és formásak. Hosszú nyakuk volt, arcuk több is, és érző szemeik. A világ hívta létre őket, mindegyiket egyenként, különböző formákban.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Szomorúak voltak. Mindenki félt tőlük, pedig ők igazán csak élni vágytak. Mindenki félt tőlük, pedig ők igazán csak a harmóniát keresték. Mindenfélék voltak, ugyanúgy mint mindenki; és talán éppen ezért féltek tőlük. Hasonlóak és különbözőek - az ember ezt sose tudta elviselni. A kettős természetet.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Pedig két arca - ha úgy tetszik, két feje - van a sámánnak is a tűz körül, hárman ülnek a madár hátán mint ágakon, négy arcot forgat az igazság, újra kettő a visszatérés - látom, újra itt -, de sosem egy. Az ember fél attól, ami hasonló de nem ugyanolyan, fél attól is, ami pontosan ugyanolyan. Fél a sötéttől éjszaka, de sötétbe bújik a bántó fény elől; zavarja a zaj, de csendben meglenni képtelen. És ez nemcsak mindenkire, hanem egyes személyekre is igaz; és persze Rájuk is.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Szomorúak voltak. Senki se szerette őket, pedig épp’ úgy igyekeztek, mint bárki más, és talán épp’ ez volt a hiba. Vannak sorok, amikből ki lehet lógni, nos, ők egy sorba se tudtak beállni, ha úgy tetszik, sorról sorra vándoroltak. Féltek tőlük, és féltek ők maguk is. Féltek egymástól, féltek maguktól. Picik voltak és foltosak, imádnivalók, macskaszerűek. De csak annyira picik, mint egy embernyi csecsemő, annyira foltosak és imádnivalók, mint egy tucat vérvörös, fiatal zsiráf, és annyira macskaszerűek, mint a Fakutya. Nagyok, varrottak, hegyesfülűek, cakkosfogúak; szárnyasok és verdesek; úszók, merülők, vizesek, kényszeredett mosolyokkal, félig emberként.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Csak páran szerették őket, de ők is csak a távolság tartásának nyugalmából. Figyelték, ahogy keresik az életüket, ahogy keresik az életünket, hogy ők maguk is élhessenek; figyelődtek amíg készültek. Rajzolták, varrták, festették, szabták, pocsolták és füstölték őket. Mindenütt ott ültek, és amíg nem figyeltél, rojtosra rágták a zakód ujját, ha nem néztél oda, megvakartak, ha elbóbiskoltál, előosontak hogy simogathassanak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ők voltak a szörnyek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Utószó</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A Harmóniát keresték ők is, a Harmóniát kereste a legtöbb ember is. De kevesen mondhatták csak, hogy ők megtalálták, ez az, ez kell mindenkinek: a Harmónia változik. Csendesen folyik, mint a forrásból a víz, de pillanatról pillanatra máshol. Benne van a zöld levélben, télen az avarban a hó alatt, a kandalló tüzében, a csillagban a tábortűz mellett, a Nap sugarában és az eső cseppjében, ha pont eltalál. A növényekben, a régi világban, a technikában, a szörnyekben, az utazásban, a pillanatot megörökítő rajzokban, az állatokban, a vasárnapokban, a csiga házában; de sohasem kiszámítható. Ülj le inkább mellé és figyeld, ha látsz belőle egy percnyit. És jegyezd meg jól.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-45372938172402862912012-06-04T00:26:00.000+02:002012-06-04T00:26:00.327+02:00Hova lett?!<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A szokásos nagy sötétlő erdőből ketten jöttek elő: a farkas és a bárány. Az élet el akart szürkülni az útjukból, hisz’ igazán az ő dolguk. A zöld színek, a lombok és a levelek előbb lilát, majd feketét öltöttek, világos feketét. A törzsek vadak voltak, barnák, csak később szürkék ők is. A farkas maradt fekete, a bárány maradt fehér. Az erdő széle lassan sziklává alakult lábaik alatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A meredély tetejéről messzire elláthattak. Csipkebokor égett kedves magányában a lejtőn, gyökerek tartották össze az egész hegyet. Kis gyökerek, nem vastagabbak egymásnál, de behálózva mindent. Együtt jött a farkas és a bárány, egyszerre láttak el egyenlő messzire. A farkas már döntött.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Harapott.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az égiek bárányai nem menekülhettek éhségétől. Vasállkapcsos fogak csattantak a felhőgomolyokon, a kék égen piciny fekete felhő jelent meg, esőt ígért. Esett.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A piciny fehér bárány egyedül érezte magát. Visszafordult a rengeteg felé, majd újra vissza. A kék színek mindig sokkal vonzóbbak voltak a szürkéknél. Az út barna és fölöslegesnek tetsző, habár anyaga a föld, a mindenektől behálózott, a mindent össze- és megtartó, a világ egyedül. Az erdő nagy és fenyegető, éppen ettől egyszínű, éppen ettől érdektelen: menekülés és csapdába esés, menekülés, ez egy csapda, esés.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Már nem az első csepp indult a föld felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Lassan zuhogni kezdett.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A szokásos mese nem így végződik. A szokásos nagy sötétlő erdőből ketten jönnek elő: a farkas és a bárány. Az élet… nos, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Annyi a hiba csak, hogy egyesek ezt túlságosan szó szerint értelmezik, magukra nézve éppen kizárólagosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Remélem, talán, hátha az ő meséjük éppen így végződik - számukra - boldogan.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az ismeretlen fekete bárány emlékére.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-74512744272915736762012-05-28T01:06:00.000+02:002012-05-28T01:06:00.943+02:00Vihar<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nagyot szakadt az ég az éjszaka. A tűzijáték kelthette fel a figyelmét, az ősi kínai szórakozás apró füstfellegei, ha már most épp senki nem használta saját maga ellen. Bárányfelhők maradtak az égen, csillagszóró- és petárdafüst. Mindez a mélykék eget enyhe narancssárga pírral festette meg, mint amikor az alkotó kiöblíti az ecsetét a színes-áttetsző vízben, csak most a sötét árnyalatba vegyült bele a világos, és képes volt átfesteni egy kicsit.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az időjárás rapszodikus volt, ahogy az minden középföldi országban lenni szokott. Hamvas, édes-szokatlan déli illat az észak közepén, csendben váró meleg és füllentő éjjeli madarak, hosszú séta az éj eme szakában. Hazug „körötte csend, amerre ment”. Apró morajok mindenütt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Sakkfigurák ültek az úton hazafelé. Zene szólt az ablakok alatt, de sajnos nem az a fajta, aminek sem az eredetét, sem a származását nem lehet megállapítani, mint ahogy azt sem, honnan ismerős; ennél kicsit kevesebb volt. A varázslatos patkányfogó még nem jött bele a dolgába, a családos szülők nyugodtan alhatnak…</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A sakkfigurák unták a színeiket, évek óta ezzel voltak elfoglalva. A ló álmában nyerített egy picit, keskeny gallér volt mindőjük nyakán. Az égen a kis bárányok lassan sötétbe olvadtak, apró gombszemük félelembe merült a csillaglesők számára, nem sokkal ez után megjelentek az első ezüst-lila erek az ég testén, felvillantak, majd kialudtak. A polaroid-lovak bohócsipkás lovasai integettek az esőcseppeknek, nem tudván honnan jönnek és merre tartanak, de jó utat kívántak nekik - közvetlenül sajnálatos becsapódásuk előtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Siratta már valaki az esőcseppeket?</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A vihar lassan alábbhagy, már nem kopog az eső a bádogtetőkön, a kis lovak is alszanak a vakufényben, feketék és fehérek egyként. Messziről fáklyák és dobszó, éjnek van ma évadja. Az ünneplők népes serege lassan visszatáncol a szekrénybe, a figurákat elpakolják, a bárányok betakaróznak a viharfelhők lassan eloszló, gyapjas szegélyébe. Álomidő van lassan.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-3344894791997107912012-05-21T01:05:00.000+02:002012-05-21T01:05:00.198+02:00Medita<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ketten jöttek, ott hagyták a gyerekeket, mondták “el ne menjetek!”. Világosságfosztás volt az úti céljuk, illumináció, azért mentek. Meleg volt, érezni lehetett a tengeri levegőt. De körben panelházak, egy focipálya, egy játszótér, egy parkoló. Egyetlen helyen volt csak némi hűs, némi víz a környéken, hatalmas, mindent beborító kék tömeg, amilyet mindig is álmodott, aki a végtelen végét keresi.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az itthoni mediterrán az ég tengere. Hatalmasabb a hajók útjánál, a végén nincs fel-nem-fedezett új világ, és csak kevés körbe vezető út. Kondenzcsíkokkal szaporodik és elfolyatja életérzését a világon.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nagy vörös tintapaca volt a világ, kifejezést nyújtva az ég érzelmeinek. De a vörös színt alig látni ilyenkor. Meleg volt és nyár, muszáj volt sörért menniük, de addig a gyerekek el se mozdultak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Felfelé néztek. Visszavárták a tengeri utazókat.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-4749731494316967278.post-78266561771711428272012-05-14T00:37:00.000+02:002015-01-03T03:01:23.138+01:00Az első...<br />
<div style="text-align: justify;">
Soha senki nem tudta meg, merre tartanak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Csak végigszáguldottak a sivatagon, maguk után nem hagyva többet, mint a sáskák. Csak némi életet. Még ha az éjszaka várva várt ködje borult is a világra, még ha mindenki túl is élt egy napot - ők jöttek. Gyorsak voltak. Kíméletlenek, de egy pillanatig mindenki azt hitte, most nem. Vele nem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Minden éjszaka eljöttek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Ők elől, a rovarok halk-suhogó hangján száguldottak, a homokszemek hátán végigfutó holdfényen száguldottak, zölden és olajszagúan száguldottak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mögöttük rágás zaja jött. Állkapcsok zúzása, szakadás. Tépés. Szakadás. Tépés. Szakadás. Tépés.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
És mindig érezni lehetett a tekintetet. Ők tudták. A homálylény<br />
<i>………f ………i ………g ………y ………e ………l ………</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Halk-mosolygó szemmel érkezett a reggel minden reggel. Nem tudta végignézni. Egy jó erős kávét akart, napsütést és a szokásos korai zajokat. A konyha illatát, a napfény színét a fehér lepedőkön. Nem felelt, pedig annyian kérdezték. Gyönyörű volt, mint mindig.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A sivatagban a karaván tovább indult. Bíztak abban, hogy azt a napot túlélik, és várták az estét. Este féltek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Minden este féltek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Már régóta nem emlékeztek az irányra. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. A gyermekek így nőttek fel, az állataik csak jöttek velük, és ezt tartották természetesnek. Így volt természetes.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A karaván többet tudott az utazóknál, de sosem eleget.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Tudták, hogy amíg éjjelente a borzongás öli meg kutyáikat, <i>jó</i>, amíg az állkapcsok bűzét érzik, <i>az irány</i>, amíg a félelem kitart, <i>amit</i>, minden éjszaka eljöttek, <i>követnek</i>.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Századok óta utaztak már.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Soha senki nem tudta meg, merre tartanak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Utószó</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mindig mindenki várja a reggelt. Illatos, gyönyörű és megnyalja az ember orrát. Azt viszont soha senki nem tudja megmondani, hova megy, amikor az ember árnyéka eltűnik. Ez a kimondhatatlanul finom anyag, ez a megérinthetetlenségében bámulatos kép tündöklő sötétjével néha eltűnik. Az életben - a világban - még ennyit sem tarthatunk meg örökre, bármennyire is ragaszkodunk hozzá. Nincs fogódzónk, mert túl könnyű, hogy megérintsük, súlya a lepke szárnyánál alig kevesebb, még a színét sem szabad leírnunk. Az egyetlen igazán hozzánk tartozó dolgot sem tudhatjuk igazán magunkénak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
De mindig, minden reggel felkel a Nap.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
lightposthttp://www.blogger.com/profile/15754245968900494516noreply@blogger.com1