Soha senki nem tudta meg, merre tartanak.
Csak végigszáguldottak a sivatagon, maguk után nem hagyva többet, mint a sáskák. Csak némi életet. Még ha az éjszaka várva várt ködje borult is a világra, még ha mindenki túl is élt egy napot - ők jöttek. Gyorsak voltak. Kíméletlenek, de egy pillanatig mindenki azt hitte, most nem. Vele nem.
Minden éjszaka eljöttek.
Ők elől, a rovarok halk-suhogó hangján száguldottak, a homokszemek hátán végigfutó holdfényen száguldottak, zölden és olajszagúan száguldottak.
Mögöttük rágás zaja jött. Állkapcsok zúzása, szakadás. Tépés. Szakadás. Tépés. Szakadás. Tépés.
És mindig érezni lehetett a tekintetet. Ők tudták. A homálylény
………f ………i ………g ………y ………e ………l ………
………f ………i ………g ………y ………e ………l ………
Halk-mosolygó szemmel érkezett a reggel minden reggel. Nem tudta végignézni. Egy jó erős kávét akart, napsütést és a szokásos korai zajokat. A konyha illatát, a napfény színét a fehér lepedőkön. Nem felelt, pedig annyian kérdezték. Gyönyörű volt, mint mindig.
A sivatagban a karaván tovább indult. Bíztak abban, hogy azt a napot túlélik, és várták az estét. Este féltek.
Minden este féltek.
Már régóta nem emlékeztek az irányra. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. Minden nap sivatag. A gyermekek így nőttek fel, az állataik csak jöttek velük, és ezt tartották természetesnek. Így volt természetes.
A karaván többet tudott az utazóknál, de sosem eleget.
Tudták, hogy amíg éjjelente a borzongás öli meg kutyáikat, jó, amíg az állkapcsok bűzét érzik, az irány, amíg a félelem kitart, amit, minden éjszaka eljöttek, követnek.
Századok óta utaztak már.
Soha senki nem tudta meg, merre tartanak.
Utószó
Mindig mindenki várja a reggelt. Illatos, gyönyörű és megnyalja az ember orrát. Azt viszont soha senki nem tudja megmondani, hova megy, amikor az ember árnyéka eltűnik. Ez a kimondhatatlanul finom anyag, ez a megérinthetetlenségében bámulatos kép tündöklő sötétjével néha eltűnik. Az életben - a világban - még ennyit sem tarthatunk meg örökre, bármennyire is ragaszkodunk hozzá. Nincs fogódzónk, mert túl könnyű, hogy megérintsük, súlya a lepke szárnyánál alig kevesebb, még a színét sem szabad leírnunk. Az egyetlen igazán hozzánk tartozó dolgot sem tudhatjuk igazán magunkénak.
De mindig, minden reggel felkel a Nap.
1 megjegyzés:
lábjegyzet.
ú, ezt nagyon szeretem. két jelenet felváltva, scifi sivatag és hétköznapi nyári reggel, teljesen indokolatlan kontraszt, nem is értem.
volt egy Robotzsaru képregényem:
https://view-comic.com/robocop-v2-005-1990/
https://view-comic.com/robocop-v2-006-1990/
na az a rész, amikor a sivatagjáró olajzöld madmax-járgányaikon száguldoznak a rosszak, lemészárolva és felprédálva mindent, na valójában eredetileg ők voltak a sáskák. itt a karavánnal félig átcsúsztak fantasyba, de gépesítettek, homokszemes fogaskerekekkel és benzinnel hajtottak, éjszaka jönnek és kíméletlenek, sosem látod őket jobban, mint a xenomorphokat a sötétben, csak odaszáguldanak, elkapnak valakit, de mindig futni hagyják a többieket, hogy legyen préda másnap is, hiszen ebből élnek, a karavánon élősködnek, már ha élet ez. sáskák ők, vagy pestis, vagy ki tudja mi, de soha nem lehet megszabadulni tőlük, mindig újra eljönnek majd, hogy letarolják a vetést, bármit amit összekuporgatsz, és mint amikor Nyuszi a régi Micimackó rajzfilmben egyedül eltéved a mocsárban, és hallucinál az ott élő állatok hangjaitól, totál paranoid állapotában hallgatja, ahogy azok rágják, szaggatják, tépik fogaikkal és csáprágóikkal a növényeket, ropogtatják a rostokat, szaggatják az életet, na ilyen zaja van ezeknek is, amikor elkapnak valakit a karavánból.
a homálylény egy tördelési hiba volt egy magus-regényben, véletlenül sorkizárt ez az egyetlen szó egy fejezet végén, ami így szándéktalanul lett sokkal hatásosabb a vártnál.
az éjszakai rettegés után vágás, a Reggel mint fehér hálóinges lány a napsütötte konyhádban, azt hiszed, rémálma volt a sáskákról, de valójában ő minden reggelt egyszerre lát, pontosan tudja hogy a sáskajárás is valódi valahol messze, szinte le sem hunyta a szemét egész éjjel, el akarná felejteni, élni szeretné a hétköznapját ahogy mindenki más, de mit tehet, aki meg van áldva a látnokság átkával.
vissza a karavánhoz, többnyire megint túlélték az éjszakát, következett a mindennappali túlélés a kib.szott sivatagban, nap nap után, újra és újra, dombról dombra, dűnéről dűnére, a következő cseppnyi víz irányába, és mindezt csak azért, hogy este megint eljöjjenek felprédálni őket. és mióta így ment már ez, generációk nőttek fel így, ebbe nőttek bele, ez volt az életük, a nappali erőltetett menet és az éjjeli rettegés, vajon hozzá lehet-e szokni a folyamatos rettegéshez, bele lehet-e fásulni, és leülni az árnyékába pihenni kicsit (és vajon az embernek sajátja-e az árnyéka önmagának), főleg úgy, hogy bár egyesével az utazók tudtak azért dolgokat, de a teljes képet csak a kollektív tudások rakhatta volna össze, de az sem lett volna elég, már rég nem volt meg mindenki, aki tudta volna, a régiek nem éltek, az újaknak csak a mesék jutottak, csak annyit tudtak, hogy menni kell, hogy menni kell, hogy menni kell, hogy jó az irány, amit követnek, de azt már nem, hogy hova a francba is mennek valójában.
ez volt az egész életük, ezt élték. a menetet és a prédálást. ennyit.
Megjegyzés küldése