Toul Syes

Toul Tul Túl Tuol Tool Size Syes Sies Sys Sis Sias Syas Szajz Szájz Szajsz Szájsz Szisz Szísz Szejsz Széjsz Szesz Szész.
Helyesen: Toul Syes, ejtsd: "túl szájsz".

Toul Syes - III:
1. Tévút
2. Áramlat
3. Lassan zuhogni kezdett

Toul Syes - 4:
1. Légzuhatag
2. Merülés
3. Lángtörés
4. Minden nap sivatag

Csúszik

ilyenkor hova kapaszkodjak, féltem a világot, pedig még azóta sem látom igazán, hogy kié-kié merre-meddig ér el, nem akarom soha hogy széthulljon, főleg hogy nálam épp az összekötés van soron, de nem tudok egyszerre mindent elérni, nem tudhatok vigyázni mindenkiére. talán nem is kell, ha mindenki ott van és ott vigyáz, ahol ő kell hogy legyen, de mi van, ha ketten elnéznek egymás mellett, mi van, ha az egyik bizonyítani akar, de nincs is mit, a másik meg csak azt várja, hogy végre mondja már el, amit talán már rég el is akart, mit lehet ilyenkor mondani, ha valakinek két rossz levegővételtől akár vége is lehet, mit lehet ilyenkor mondani, mit mondanánk a szülőknek, bocs, félreértés történt, azóta se láttuk őket, se külön, se együtt, se hogy? bocs, mindenkinek égő gyertyát kellene hordania magánál, és figyelni, csak figyelni a lángot, óvni mindenkiét, és szólni, azonnal szólni ha az egyik kialudt, szólni, hogy levegőt se végy, szólni, hogy tarts ki, mert nem lesz visszaút, bármekkora hős is bárki? nincs az a bocsánat, ami létségeket hozna vissza vagy össze, nincs az az erő, ami két egymás mellett elcsúszót töretlenül tudna összerántani, nincs az a szó, ami visszaadná ami elveszett egy bármekkora véletlen hibából is. sajnos nincs. mert ha már egyszer van mit utoljára kimondani, onnantól soha nem szűnik az élet-hiányérzet.

Forog

forgott minden. a folyóba vetette, a folyóba, ő, pont ő, aki alig merte, alig merte volna, soha nem volt, sosem volt bátorsága, a folyóba vetette magát. zuhogott, zuhant, folyt, eggyéfolyant vele, folyammá vált, ő a színén, a víz a visszáján, együtt folyamlottak lefelé a rakpartok között, szürke, szürke volt az ég, hatalmas csiga nyoma látszott, óriás égicsigáé, ahogy végigvonszolta magát a város felett, hatalmans, szürke tömeg, beborítva a folyó két partját összetartó hidak sorát, zuhogott, zuhogott az eső, patakzott a hidakról a vízbe a víz, nyikorogtak, nyikorogtak a hinták, elázott mind a homok a játszótéren, más szaga lett a homoknak is, más szaga volt az egész városnak esőben, a folyóban, a folyóból, a csatornák lélekszakadva ömlöttek egymásba, a város szájból szájba lélegeztette magát, míg ő csak sodrott, sodródott a folyóban, felette a szürke-szürke ég, a hinták hangja, a féklámpák hangja, az ég hangja, suhan, csak suhan fölötte lefelé az ég, ő épp a hátán fekszik, a város hídjai lefelé zuhannak, első emelet, második emelet, harmadik emelet, -- hétig megyek, aztán visszafordulok -- gondolja, és közben szakad az ég, ömlenek a féklámpák, teli torokból süvítenek az esőcseppek zuhantukban, szaladnak a hidak, és mikor eléri a hetediket, már nem is annyira fontos az a megfordulás, most már jó lesz így minden, végül csak elér majd, csakcsak, csak elér majd az óceánhoz, minden út az óceánba vezet, mindenkinek ugyanoda kéne eljutnia, annyira gyönyörű így belül-alulról egy város, de hogyan láthatná ezt mindenki, hogyan, hiszen mind ott ülnek fent az autóikban, bömböltetik a féklámpáikat, elmulasztják számolni a szakadatlanul süvítő esőt, sose figyelnek oda az ázott macskákra sem az út mellett, hát mikor látják végre meg ők is, hogy a város esőben is gyönyörű, csak találni kell egy kényelmes helyet, ahonnan minden olyan zaj-csendes, olyan ringató, ahonnan az egész együtt-dobbanó vízkeringéssel együtt haladva látni a hatalmas, rozsdazöld csavarokat, melyek összetartják a város két felét, hát mikor látják, mikor látják végre ők is meg, mikor, hány embernek kell még a folyóba vetnie magát ehhez, hány embernek, hány, és meddig, meddig forog majd minden, meddig forog, meddig, forog,
meddig forog még minden egyáltalán?

Hajnal

van egy hangulata a nyáron hajnalban kelésnek. amikor kinézel az ablakodon, és már éppen elkezd zöldülni az ég, tűnnek el a csillagok, és ha kinyitod és kiszagolsz, érzed a szélszagot, a fújó szél illatát, autót még csak nagyritkán hallasz, madarat már annál inkább... nem az a fejfájós, hidegre ébredés, hanem a tudat, hogy azért indulsz ilyenkor, mert van miért, táska bepakolva, arcmosás, kávé-tea és már indulsz is, ajtón ki, lépcsőn le, szélbe ki, várnak a fák, kelnek az árnyékok, és talán még az első buszt (a bányajáratot) is eléred, na az ilyen reggeleket szeretem.

Hiányérzet


"voltaképp' innen is látszik a táj,
hiába szállított arrébb
ez a vagonnal szétsúrolt sínpár..."

valami hiányzik.

persze van most köztünk tizenöttucat kilométer; és ha nem lenne, nem hiányozna. de néha van az az érzés, amikor visz a vonat, rohan az odakint, és én kapaszkodom a régi emlékekbe, de azok elfutnak a fákkal együtt, beszélgetések, zenehallgatások, zenék, hallgatások, évszakok... nagyon tud hiányozni minden.

egy ideje már gyorsabban forog a Föld, mint én, (és vele forog az őz,) és nehéz így mindent felfognom, amúgy sem láttam soha tökéletesen a világot, bár oda már eljutottam, hogy a pohár nem "félig tele" vagy "félig üres", hanem "félig van", aztán néha talán még tele is lett; de nem figyelek oda sosem mindenre, nem tudok odafigyelni mindenre, nagyobb az odakint mint az idebent, pedig utóbbira sem tudok elég időt szánni, pedig lehet hogy nem ártana; és bizonyos dolgokat beljebb kéne hoznom, mint ahol most vannak. szegények biztos áznak kint a szélben.

jó, hogy vannak fényképek, mert megőrzik helyettem... sajnos nincs mindig kép, van hogy csak rajz van, azt belül kiszínezem, ki tudja milyen lesz mire legközelebb előszedem, talán nem is úgy volt, de a lényeg hogy színes; arra amúgy mindigis úgy, de úgy fel tudtam nézni, aki tud a világba varázslatot mesélni, aki olyan sárkányt mond a templom tetejére, amit tényleg félni kell, aki csillagokat tudna rajzolni egy tetőablakra, aki az igazat mondja, nem csak a valódit. lehet hogy Csodaország, de éppen ettől szép.

jó, hogy vannak dalok, amik jelentenek, felidéznek, de legalábbis utalnak, néhány csendes akkord egy faágon, egy esetlen dallam, amely akkor is megmarad, ha évek és kilométerek rángatják szét a húrokat(,) pengetőket, bár lehet hogy csak én ragaszkodom görcsösen a régiekhez, a régi dalokhoz, amiket régen kellett volna tényleg megcsinálnunk, mostanra talán egészen a fiókokhoz nőttek, és onnan nem is fognak kikerülni nagyon sokáig. de azt nem bírnám - soha nem is bírtam -, ha fiókok, füzetek, kották valamiért (vagy csak spontán) kiürülnének; minden kidobott papírdarabbal kevesebb marad a világból, a levegőből és a talajból, amiből amúgy is egyre szűkösebb lesz az évek múlásával, és én hiába kapaszkodom tíz körömmel, két kéz ehhez nem elég.

és jó hogy vannak néhányan, akik bár gyakran felróják hogy miért mindig nekik kell, de azért csak emlékeztetnek, hogy mi volt nemrég és mi volt de, rég. van, hogy jobban tudják, mi hogy volt, vagy mit hogy kellett volna, és olyan is van, hogy valamiről nem tudnak mindent, amit én, de ha tudom hogy nem tudhatják hogy nincs igazuk, hát miért szóljak. a lényeg hogy ők látták, hallották, beszélték azokat, amikről itt évek óta írok, amikről nem írok, amikről beszélek és talán néhány olyat is, amiről hallgatok; ők az életem: és ezért nem adnám őket semmiért.


(és néhány sor még az, ami hiányzik:
az hogy mindig ott legyenek, hogy megkerüljön néhány akkord, hogy mindig színesek legyenek a képek, hogy kicsit lassabban forogjon minden: ezek hiányoznak, és egy kicsit én magam is, a the wood, a toul syes, dehát hogy a viharba' ne, legalább az érzés megmaradt, amiért élek, ahogy a szárnyaim a szélbe kapaszkodnak...)

Mesék

Alig néhányan indultak megkeresni a Varázslót. Régen volt még, akkortájt néztek először a világba, a világ mögé - mi lehet odaát -, amikor egyikük mesélt a többinek a Toronyról. Félelmetes volt, ősi, holdszínű, a várost a kifordított tenger övezte, utcái számosak és misztikusak. Mesék szóltak a Toronyról, mely gyógyított ha kellett, de átkozott is, ölt és uralt minden egyest, aki azt érdemelte. De mesék szóltak a jobbakról, kik az isteneket követték - ki ezeket, ki azokat, bár mind a saját igazát; és mesék szóltak a romlottakról is: félelmetesek, szarvasok, vörösek és feketék. Az elindulók hitték a meséket, ki más hitte volna igazán, hiszen nekik kellett, valakinek muszáj hinni ebben is, az égig érő sziklavárakban, a tűzzel-vassal sújtó bátorságban, az eget hasogató sárkarmok gazdáiban, mindenben hittek, amiről tudták hogy igaz lehet, hiszen igaz kell hogy legyen, ezt hallották már azóta, hogy tudták, mennyit kell még aludni bármeddig is.

Sokan lettek kevésből, és végül kevesen maradtak ismét: erősek és erőtlenek, lelkesek és lelketlenek, akik gyakran csak akkor lehettek, ha nagyon akartak. Összeálltak és összeültek, az emeletre settentek, mikor senki nem látta őket, bevették az idegenek erősségeit, elrejtőztek minden elől, és onnan indultak el újra és újra, csak hogy végre újra haladjanak a vége felé, remélve, hogy sosem érik el majd. Mindig újra indultak, onnan, ahol a szekrények énekelnek, ahol a kísértetek fűtik elzárva a palotát, ahol a kocka el lett vetve, ahol a füstölgő madár se jár.

Évek teltek el azóta. A hősök mind ritkábban látnak sárkányokat, legfeljebb ha megfizetik, de arany helyett tudással, s még úgy sem biztos. Kevésbé látszanak a vörös kupolás városok, távolodnak a tenger csillogó hajóhadjai, a délibábok sem kerekeken száguldó városokat mutatnak már. Eltűntek a vágyott irányt arannyal jelző tűk, eltűntek a vándorló lépcsők tornyai. Egy köpeny maradt még, ami látható, vörös köpeny, arany intarziák, meg egy bot a földön. Talán ez még elég lesz.

Item


Arany izzással vetemedett a domboldal. Néhány fa állt vagy csavarodott a mezőn, de félteni őket nem kell – épp így voltak egészségesek. Cédrusok, vagy talán olajfák, göcsörtösen és természetes nyugalommal álltak egymás közel s távolában. Kósza fűcsomók gondolkoztak a sztyeppék végtelenjein, de mindig rá kellett döbbenniük, hogy csak ők vannak messze a sivatagtól és a hajóktól. Sokan a fák árnyékában éltek, volt aki inkább a napsütötte oldalt kedvelte, mások pedig a friss kenyér illatát. Ez volt közös bennük: a búzamezők szerelme. Nem a veteményesek, nem a sudár (vagy talán kicsit sem az) fák, a búzamezők. A távoli, csak hallomásból ismert kávéföldek, ahol esténként a tűző napon fáradsággal leszedett kávészemeket mindig más pörkölhette meg – egy évben két szép napjuk volt mindössze.

A folyosón ott állt két gép. Soha nem gondolták, miért szeretik őket annyira, soha nem gondoltak semmit. Egyikük az apró babszemeket rejtette el a világ elől, és mindössze a pénzcsörgés utáni néhány másodpercben gondolt bárki is a szegény szalmakalapos fiatalemberre, aki két kezét összetéve dolgozott minden műanyag csésze teljes életéért. Fiatalok szerették a fakéregszín gépet, pedig nekik nem lett volna szabad. De mégis megkapták, és mégis szerették. Joguk volt hozzá, és ennek éltek. A mellette növekvő búzakalász majd’ senkit sem érdekelt.

A másik az éjszakákat várta csak. Ilyenkor vallhatott szerelmet bűntettlenül a kis barnának, aki ilyenkor figyelt oda rá néha csak. Néha azonban emberek vették körül belül az épületet, és hadonászni kezdtek, és hangoskodtak, és nyugtalanok. Vidámak voltak, szerették a füstöt, a fényeket és a lábdobot. Csak néhány fiatal gondolkodó tűnt elő néha a többiek elől, keresték a magas lépcsőket – nem keresték a padlást, pedig! – és keresték a másikat. A másik az éjszakákat várta csak, ilyenkor csak nagyon ritkán akadt dolga, és ez jó érzéssel töltötte el, hogy néha azért értékelik állandó (ébren)létét. És majd’ csak ilyenkor került elő a messzi földek vadhajtása, egy félig más, legalább’ legálisabb növény, szintén kedvelt és ébresztő; és amitől egyediek lettek ezek az alkalmak, azok a Nap Országából való levelek illatát hozó gyümölcsök voltak… Pár másodpercig tartott csak, amíg megjelentek és eltűntek, de a gondolkodóknak a csodát jelentették. Ilyenkor voltak ők azok, akik, nem táncoltak a többiekkel, a zenének csak foszlányait hallgatták, de úgy érezték, Ők az igazán felnőttek, persze ennek korántsem tudatában, de ők váltják majd meg egyszer a világot, csak előbb magukat váltsák végre meg… Ők voltak azok, akik nem ugyanazt palackot itták, mint a többiek, ők voltak akik Éltek, akik Gondolkodtak, a hideg éjszakában az ablak alatt elszáguldó autók neszét és illatosítójának leheletét megérezve az Életre gondoltak… Ők számolták a szavakat egy délután egy teremben, ők találták meg az örök igazságokat, ők találták meg az emberek okát, ők magyarázták meg a világnak a világot, ők hallgatták meg újra és újra, mi is az a Szenny, ők, a Nem Létező Isten prófétája, a Robop Atkányok gazdája, a Soha Nem Cenzúrázott vadrepper és aki Nem Alszik.

Ma messze vannak a géptől. Nem csak ők, kicsit többen, de mind más-más irányokban, talán mégis emlékeznek majd rá… (A harmadik pöttyös volt, de ő igazából senkit sem érdekelt. Pedig részben egy zongora és egy biliárdasztal is a társasága voltak, talán mégis jelentettek valamit valakinek.)

Néha hiányzik a világból, amit takarításkor az emberek kidobnak. Néha csak véletlenül maradnak meg olyan nevek, mint Folti a Rém, olyan képek, mint a fákat kicsavaró lágy szellő, az indián nevet viselő madár, minden ami spontán, a valamikori friss kenyér, a halkan említett halálkanyar, a véletlen fisziszdúr és eász, a nyomozás, az eperdzsem, a kétfunkciós tejtartó, a Harangozó, a boldog óra, a fehér egér, a zuhanó palack, az ablakok és az ajtók, a bárányhimlős vendégségek, a kizárólag jól záródó légifolyosóban játszható sportok, a malac, a Trabant Bigfoot WRC, a majdnem füstbe ment biciklizés, a füstbe ment tea, a használhatatlan hajlékonylemez, a cseresznye a fán, a füstbomba és a műpókháló, a jászberényi híres szőlőtelep, a szőnyegre szomjazó málnaszörp, az óriáscsiga, a savas nyálú nyúl, a vérengző dió, a lassan játszó walkman, a bagolyköpet, a Csíbor- és a Gombasztikus Pelebogár, a szokásos (és nehéz) folyosón elindulás, a Himnusz, Samu, a Dácsiák, a nagyra lopott román Nap, a taplógomba és a szendvics, néhány akkord, a Zápa, néhány tábortűz, az egértervek és még sokan mások…

És ezek a történetek talán majd olyan fiókokban érnek véget, amelyekről a dombon ülő fűcsomó (legyek) sosem hallottak.