Item

Arany izzással vetemedett a domboldal. Néhány fa állt vagy csavarodott a mezőn, de félteni őket nem kell – épp így voltak egészségesek. Cédrusok, vagy talán olajfák, göcsörtösen és természetes nyugalommal álltak egymás közel s távolában. Kósza fűcsomók gondolkoztak a sztyeppék végtelenjein, de mindig rá kellett döbbenniük, hogy csak ők vannak messze a sivatagtól és a hajóktól. Sokan a fák árnyékában éltek, volt aki inkább a napsütötte oldalt kedvelte, mások pedig a friss kenyér illatát. Ez volt közös bennük: a búzamezők szerelme. Nem a veteményesek, nem a sudár (vagy talán kicsit sem az) fák, a búzamezők. A távoli, csak hallomásból ismert kávéföldek, ahol esténként a tűző napon fáradsággal leszedett kávészemeket mindig más pörkölhette meg – egy évben két szép napjuk volt mindössze.

A folyosón ott állt két gép. Soha nem gondolták, miért szeretik őket annyira, soha nem gondoltak semmit. Egyikük az apró babszemeket rejtette el a világ elől, és mindössze a pénzcsörgés utáni néhány másodpercben gondolt bárki is a szegény szalmakalapos fiatalemberre, aki két kezét összetéve dolgozott minden műanyag csésze teljes életéért. Fiatalok szerették a fakéregszín gépet, pedig nekik nem lett volna szabad. De mégis megkapták, és mégis szerették. Joguk volt hozzá, és ennek éltek. A mellette növekvő búzakalász majd’ senkit sem érdekelt.

A másik az éjszakákat várta csak. Ilyenkor vallhatott szerelmet bűntettlenül a kis barnának, aki ilyenkor figyelt oda rá néha csak. Néha azonban emberek vették körül belül az épületet, és hadonászni kezdtek, és hangoskodtak, és nyugtalanok. Vidámak voltak, szerették a füstöt, a fényeket és a lábdobot. Csak néhány fiatal gondolkodó tűnt elő néha a többiek elől, keresték a magas lépcsőket – nem keresték a padlást, pedig! – és keresték a másikat. A másik az éjszakákat várta csak, ilyenkor csak nagyon ritkán akadt dolga, és ez jó érzéssel töltötte el, hogy néha azért értékelik állandó (ébren)létét. És majd’ csak ilyenkor került elő a messzi földek vadhajtása, egy félig más, legalább’ legálisabb növény, szintén kedvelt és ébresztő; és amitől egyediek lettek ezek az alkalmak, azok a Nap Országából való levelek illatát hozó gyümölcsök voltak… Pár másodpercig tartott csak, amíg megjelentek és eltűntek, de a gondolkodóknak a csodát jelentették. Ilyenkor voltak ők azok, akik, nem táncoltak a többiekkel, a zenének csak foszlányait hallgatták, de úgy érezték, Ők az igazán felnőttek, persze ennek korántsem tudatában, de ők váltják majd meg egyszer a világot, csak előbb magukat váltsák végre meg… Ők voltak azok, akik nem ugyanazt palackot itták, mint a többiek, ők voltak akik Éltek, akik Gondolkodtak, a hideg éjszakában az ablak alatt elszáguldó autók neszét és illatosítójának leheletét megérezve az Életre gondoltak… Ők számolták a szavakat egy délután egy teremben, ők találták meg az örök igazságokat, ők találták meg az emberek okát, ők magyarázták meg a világnak a világot, ők hallgatták meg újra és újra, mi is az a Szenny, ők, a Nem Létező Isten prófétája, a Robop Atkányok gazdája, a Soha Nem Cenzúrázott vadrepper és aki Nem Alszik.

Ma messze vannak a géptől. Nem csak ők, kicsit többen, de mind más-más irányokban, talán mégis emlékeznek majd rá… (A harmadik pöttyös volt, de ő igazából senkit sem érdekelt. Pedig részben egy zongora és egy biliárdasztal is a társasága voltak, talán mégis jelentettek valamit valakinek.)

Néha hiányzik a világból, amit takarításkor az emberek kidobnak. Néha csak véletlenül maradnak meg olyan nevek, mint Folti a Rém, olyan képek, mint a fákat kicsavaró lágy szellő, az indián nevet viselő madár, minden ami spontán, a valamikori friss kenyér, a halkan említett halálkanyar, a véletlen fisziszdúr és eász, a nyomozás, az eperdzsem, a kétfunkciós tejtartó, a Harangozó, a boldog óra, a fehér egér, a zuhanó palack, az ablakok és az ajtók, a bárányhimlős vendégségek, a kizárólag jól záródó légifolyosóban játszható sportok, a malac, a Trabant Bigfoot WRC, a majdnem füstbe ment biciklizés, a füstbe ment tea, a használhatatlan hajlékonylemez, a cseresznye a fán, a füstbomba és a műpókháló, a jászberényi híres szőlőtelep, a szőnyegre szomjazó málnaszörp, az óriáscsiga, a savas nyálú nyúl, a vérengző dió, a lassan játszó walkman, a bagolyköpet, a Csíbor- és a Gombasztikus Pelebogár, a szokásos (és nehéz) folyosón elindulás, a Himnusz, Samu, a Dácsiák, a nagyra lopott román Nap, a taplógomba és a szendvics, néhány akkord, a Zápa, néhány tábortűz, az egértervek és még sokan mások…

És ezek a történetek talán majd olyan fiókokban érnek véget, amelyekről a dombon ülő fűcsomó (legyek) sosem hallottak.