Alig néhányan indultak megkeresni a Varázslót. Régen volt még, akkortájt néztek először a világba, a világ mögé - mi lehet odaát -, amikor egyikük mesélt a többinek a Toronyról. Félelmetes volt, ősi, holdszínű, a várost a kifordított tenger övezte, utcái számosak és misztikusak. Mesék szóltak a Toronyról, mely gyógyított ha kellett, de átkozott is, ölt és uralt minden egyest, aki azt érdemelte. De mesék szóltak a jobbakról, kik az isteneket követték - ki ezeket, ki azokat, bár mind a saját igazát; és mesék szóltak a romlottakról is: félelmetesek, szarvasok, vörösek és feketék. Az elindulók hitték a meséket, ki más hitte volna igazán, hiszen nekik kellett, valakinek muszáj hinni ebben is, az égig érő sziklavárakban, a tűzzel-vassal sújtó bátorságban, az eget hasogató sárkarmok gazdáiban, mindenben hittek, amiről tudták hogy igaz lehet, hiszen igaz kell hogy legyen, ezt hallották már azóta, hogy tudták, mennyit kell még aludni bármeddig is.
Sokan lettek kevésből, és végül kevesen maradtak ismét: erősek és erőtlenek, lelkesek és lelketlenek, akik gyakran csak akkor lehettek, ha nagyon akartak. Összeálltak és összeültek, az emeletre settentek, mikor senki nem látta őket, bevették az idegenek erősségeit, elrejtőztek minden elől, és onnan indultak el újra és újra, csak hogy végre újra haladjanak a vége felé, remélve, hogy sosem érik el majd. Mindig újra indultak, onnan, ahol a szekrények énekelnek, ahol a kísértetek fűtik elzárva a palotát, ahol a kocka el lett vetve, ahol a füstölgő madár se jár.
Évek teltek el azóta. A hősök mind ritkábban látnak sárkányokat, legfeljebb ha megfizetik, de arany helyett tudással, s még úgy sem biztos. Kevésbé látszanak a vörös kupolás városok, távolodnak a tenger csillogó hajóhadjai, a délibábok sem kerekeken száguldó városokat mutatnak már. Eltűntek a vágyott irányt arannyal jelző tűk, eltűntek a vándorló lépcsők tornyai. Egy köpeny maradt még, ami látható, vörös köpeny, arany intarziák, meg egy bot a földön. Talán ez még elég lesz.
1 megjegyzés:
lábjegyzet.
második felvonás, az elsőt elvitte egy véletlen gombnyomás.
szóval még hermanos korunkban mesélt Fegyi a Magusról, aki tán még Nagyfegyitől tanulta, hogy van ez a szerepjáték, amiről én nem is tudtam azelőtt, csak a lapozgatós kalandkönyvekről meg a hatalom kártyáiról, de simán el tudtam hinni, hogy ez létezhet, és abban is biztos voltam, hogy nekem ez kell. suliból jöttünk, vagy zenesuliból, vagy épp oda, és a vologdai rendőrség előtt járva mesélte épp, hogy van ez az Ynev, van benne olasz csizma alakú tenger, és van ez a Toron nevű hely, számos utcával, varázslóval, bérgyilkossal, számmisztikával és egyebekkel; van sok más vidék, isten, ördög és pakol, angyalok és démonok, és ki más legyen hőse ezeknek a vidékeknek, mint mi, kölyökkorom óta imádtam a legkisebb királyfis meséket, a hatalmas lovagváras albumokat, az esti kosztümös filmekben bosszuállást, pedig akkoriban még csak abban mértem az időt, hogy hanyat kell még aludni addig.
mágusozni kezdtünk, először csak maroknyian, aztán egyre többen; lett két fura kockám, fénymásolt könyvem, aztán végtére igazi is -- újra kéne köttetni már, ha még foglalkoznak ilyesmivel budapesti pincehelyiségekben öreg szakibácsik; játszottunk egyre többet, a teremben, a diákban, egyikünknél-másikunknál, de a legtöbbet talán az A épület harmadik emeletén (az "A-sokban"), a nagyok és a spanyolosok termeiben, egészen délutánig, amíg a takarító néni körbe nem mosott minket, és innen kezdtünk bele mindig új kalandba, mindig más mesélt, hogy mindenki játszhasson, de életutat játszani igazából sosem mertünk, bár mindig vágytunk, hogy nehogy egyszer majd véget érjen. sokat játszottunk fent a harmadikon, ahol Hollóval megtaláltunk, hogy a fehér beépített szekrények ajtajai mily kiváló akusztikát biztosítanak a nekiktámasztott elektromos gitároknak; ahol a padláshelyiség van, ahová csak egy hermanhét alatt jutottam be eddig, amikoris kísértetkastélynak volt berendezve, de mindig érdekelt, hogy a mi roxfortunk lépcsőit varázslat helyett milyen gőz- és fogaskerékrendszer hajthatja; ahol Vasi egyszer úgy eldobta a kockát, hogy az sosem ért földet; ahol a táblára és a füzetünk sarkába cigiző madarat rajzoltunk Matyival ("mi ez?" "madár." "de cigizik b+!").
eleinte játszottunk tényleg minden délután, vagy hétvégente, vagy nyáron Zsóryban egy hétig, vagy a téli szünetben; aztán egyetem alatt aztán egyre ritkábbak lettek a mágusozások, zéhára/vizsgára tanulás helyett tudtuk csak összeszervezni, aztán már mégúgysem, amikor már nemcsak különböző városokban, de különböző országokban éltünk a srácokkal. nehéz így emlékezni a régi meséinkre, a városokra, a toroni partra jó széllel tartó hajókra, meg úgy általában a fantasyra, a kerekeken guruló sivatagi városokra (amelyekről egy Naptól kölcsönkapott könyvben olvastam, meg azóta a ragadozó városok c. filmben), az arany iránytűre (szintén tőle, szintén kölcsön, szintén lett azóta film (és sorozat) belőle), a roxforti varázslatos lépcsőházakra (szintén tőle és Mintől kölcsön, aztán szintén film, és talán végrevégre majd sorozat is). pár dolog még rémlett, de kezdett lassan megkopni az emlék.
aztán jött a critical role és a d&d.
Megjegyzés küldése