Hiányérzet


"voltaképp' innen is látszik a táj,
hiába szállított arrébb
ez a vagonnal szétsúrolt sínpár..."

valami hiányzik.

persze van most köztünk tizenöttucat kilométer; és ha nem lenne, nem hiányozna. de néha van az az érzés, amikor visz a vonat, rohan az odakint, és én kapaszkodom a régi emlékekbe, de azok elfutnak a fákkal együtt, beszélgetések, zenehallgatások, zenék, hallgatások, évszakok... nagyon tud hiányozni minden.

egy ideje már gyorsabban forog a Föld, mint én, (és vele forog az őz,) és nehéz így mindent felfognom, amúgy sem láttam soha tökéletesen a világot, bár oda már eljutottam, hogy a pohár nem "félig tele" vagy "félig üres", hanem "félig van", aztán néha talán még tele is lett; de nem figyelek oda sosem mindenre, nem tudok odafigyelni mindenre, nagyobb az odakint mint az idebent, pedig utóbbira sem tudok elég időt szánni, pedig lehet hogy nem ártana; és bizonyos dolgokat beljebb kéne hoznom, mint ahol most vannak. szegények biztos áznak kint a szélben.

jó, hogy vannak fényképek, mert megőrzik helyettem... sajnos nincs mindig kép, van hogy csak rajz van, azt belül kiszínezem, ki tudja milyen lesz mire legközelebb előszedem, talán nem is úgy volt, de a lényeg hogy színes; arra amúgy mindigis úgy, de úgy fel tudtam nézni, aki tud a világba varázslatot mesélni, aki olyan sárkányt mond a templom tetejére, amit tényleg félni kell, aki csillagokat tudna rajzolni egy tetőablakra, aki az igazat mondja, nem csak a valódit. lehet hogy Csodaország, de éppen ettől szép.

jó, hogy vannak dalok, amik jelentenek, felidéznek, de legalábbis utalnak, néhány csendes akkord egy faágon, egy esetlen dallam, amely akkor is megmarad, ha évek és kilométerek rángatják szét a húrokat(,) pengetőket, bár lehet hogy csak én ragaszkodom görcsösen a régiekhez, a régi dalokhoz, amiket régen kellett volna tényleg megcsinálnunk, mostanra talán egészen a fiókokhoz nőttek, és onnan nem is fognak kikerülni nagyon sokáig. de azt nem bírnám - soha nem is bírtam -, ha fiókok, füzetek, kották valamiért (vagy csak spontán) kiürülnének; minden kidobott papírdarabbal kevesebb marad a világból, a levegőből és a talajból, amiből amúgy is egyre szűkösebb lesz az évek múlásával, és én hiába kapaszkodom tíz körömmel, két kéz ehhez nem elég.

és jó hogy vannak néhányan, akik bár gyakran felróják hogy miért mindig nekik kell, de azért csak emlékeztetnek, hogy mi volt nemrég és mi volt de, rég. van, hogy jobban tudják, mi hogy volt, vagy mit hogy kellett volna, és olyan is van, hogy valamiről nem tudnak mindent, amit én, de ha tudom hogy nem tudhatják hogy nincs igazuk, hát miért szóljak. a lényeg hogy ők látták, hallották, beszélték azokat, amikről itt évek óta írok, amikről nem írok, amikről beszélek és talán néhány olyat is, amiről hallgatok; ők az életem: és ezért nem adnám őket semmiért.


(és néhány sor még az, ami hiányzik:
az hogy mindig ott legyenek, hogy megkerüljön néhány akkord, hogy mindig színesek legyenek a képek, hogy kicsit lassabban forogjon minden: ezek hiányoznak, és egy kicsit én magam is, a the wood, a toul syes, dehát hogy a viharba' ne, legalább az érzés megmaradt, amiért élek, ahogy a szárnyaim a szélbe kapaszkodnak...)

2 megjegyzés:

lightpost írta...

lábjegyzet.

isten háta mögött: tavaszi nemződüh, amilyen hülye címe van, annyira jó dal.

budapest és miskolc között élek egy vasútvonalon. vagyis ez kicsit túlzás, pesten lakom, miskolcon élek, a kettő között minden csak átmenet. Tüpp épp pesten maradt, én úton haza, és ahogy szoktam, bámulok kifelé, hogy ne épp egy könyvön bóbiskoljak, és próbálom megváltani a világot magamban. próbálok emlékezni mindenre, de a minden az nagyon sok, én meg kevesen vagyok, hát mit lehessen tenni, kapaszkodom és kapaszkodom, ahogy sikerül.

kiskoromban még lassabban teltek a másodpercek, erre esküdni mernék, elvégre megmértem, szigorúan (és) szubjektíven; a Hahó, Öcsi c. filmben forgott egy őz a lemezjátszóra felépített kisvilágon; egyre kevesebb idő van mindent megnézni, pedig a szemem sose volt jó sajnos, ahogy sokáig a világnézetem sem volt optimista (pesszimistából realistába tudtam eljutni csak, onnantól tovább jóval nehezebben); sokmindenre kellene figyelnem, pláne sokmindenkire, de rám sem ártana, magamra sem szánok elég időt alapvetően, önismeretre kinek van ideje, meg minek is ugye, mármint tudom hogy jó lenne, de ráér az, hát elműködök így is, nincs, semmi, baj.

ha nem lennének fényképek, biztosan nem emlékeznék már egy csomó mindenre az életemből. amiről nincs, azt csak elképzelem, újra meg újra, mindig máshogy kiszínezve, hol így emlékszem, hol úgy, egyre máshogy mesélem, egyre több benne az asszem, nem egyszerű ez, de újraalkotom ahányszor csak eszembe jut, a magamról alkotott képemhez igazodik az emlék, én meg hozzá, így alkotunk (európának egy gyönyörű) képet én és én. persze ezzel nincs is nagy baj, mindenki memóriája ilyen valamilyen szinten, én meg mindig is gerald akartam lenni a hé arnoldból, aki minden legendát ismer, minden mesét tud a városról, hogy majd a keresztfiamnak mesélhessek bármiről varázslatot, ha úgy alakul. thomas mann üdvözlése újra, mondj többet, mint ami csak a valódi.

pont ma kerestem elő néhány régi mp3-lejátszóról mentett mappámat, régen ez még külön művészet volt, 128 vagy 256 megába belezsúfolni mindent, amit azon a héten érezni akartál; internet hiányában úgy kellett egymásnak dalokat kölcsönadnunk, mappákba válogatnunk, felcímkéznünk, vagy úgy hagynunk, ha nem tudtuk, kinek miféle dala az; de pont mert annyit hallgattunk egyet-egyet, nagyon sokat jelentett akkoriban mind, meg hát akkoriban eleve minden sokat jelentett az embernek, elvégre kamasz volt; a saját kis háromakkordos dalaink is megmaradtak azóta is az emlékeimben, pedig már évek óta nem is élünk egy városban, nemhogy délutánonként összeülnénk gitározgatni -- mikor lesz ilyen valaha? az ember felnőtt lesz, aztán onnantól valójában sohasem szabad? átugrani egymáshoz mert miért ne, együtt gitározni vagy játszani, csakúgy kimenni sétálni a dunapartra a napsütésbe, egymásnál aludni poénból, aztán egész délelőtt rajzfilmet nézni a tévében és pizzát rendelni reggelire, vajon lesz még valaha ilyen? vagy ezt kötelező kinőni, merthogy munka van? -- sok dal maradt el így régről, cetlikre felírva, szövegnek csak 3-4 suta sor, asztalfiókok mélyén, dalötletek, versek szintén, a Lui fiókjából eltakarított verseket látatlanban is siratom azóta is, Fegyi füzeteit sem tudom megvannak-e még, talán egyedül Petya csinált ezekből lemezt valaha, de milyen jól is tette, hála érte. én most keresem elő a régi mappáimat, a gépen valamiért nem leltem a legutolsó verseket, újragépelem hamarosan őket, ha már még éppen megvannak, maradjanak is meg, ha lehet.

muszáj, ezekből tudom, hogy valaha voltam.

illetve a barátaimtól is tudom, amíg még mesélik a régi sztorikat újra és újra, megerősítve, hogy igen, volt egy közös életünk valaha, és nem hiába támaszkodom rá és rájuk azóta is. furcsa módon én mindig is ritkábban kerestem őket, mint ők engem, de nagyon remélem, hogy ez nekik még belefér, elvégre legközelebb is keresnek, mert nekem ez nagyon sokat jelent, beleértve azt is, hogy megvan a véleményük dolgokról (akár jogosan, akár információhiányból kiindulva bár), és számíthatok a közös valóságunkra.

lightpost írta...

apróbetűs rész.

hiányoznak a barátaim, mindig máshol, így a városok között ingázva. hiányoznak a régi közös zenélések, a csakúgygitározós délutánok, az együtt írt dalok. az élénk, élénken tartott, közös emlékek. a régi idők, amikor volt időnk dolgokra. és a saját régi dolgaim, a dalötletek, amiket gyakran csak a fióknak vagy a gépemnek írtam. és a régi érzés, még jócskán a gimiből, amikor minden szélbe beleálltam és szárnyakat képzeltem magamnak.