Piros és kék

Gondolkozott már valaki azon, hogy hová tart a szél?

Amikor körülvesznek az elemek, jelképesen bár, de az egész világ az asztalodnál ül és Rád vár. Fény hullik, zuhog, ereszkedik a lámpából, színeket ad a tárgyaknak, az íróasztalnak, a madártollnak, a hőmérőnek, a papíroknak, az elemeknek. Ő a Tűz, ő adja az életet és a színeket. A színek elücsörögnek a tárgyakon, lassan megszokottá szelídülnek, mindenkinek külön-külön. Egyesek megmaradnak távolinak, mások a szívekhez nőnek. A Nap melegíti őket a keblekre.

A padló a Föld, langyosan áll a sötét világűrben, mindössze a Nap fényétől nem válik jégszínkék kődarabbá és nem zuhan a meteorokkal együtt a végestelen vége felé, apró energiáktól éli túl az idő harapásait, fel nem forr, csak viszonylagosan, az üvöltő hidegben langyos folt a Föld, a padló vörösesbarna, lehetne piros, a piros a meleg, a kék a hideg, a hideg egy pohárban csillog, ő a Víz, megváltást hoz a kisvilág forróságára, élénkít és átitat. Áhítattal csillognak át rajta a sugarak, meglepődve állapodnak meg az új lenyomatokon, valaki járt itt előttük, talán alattuk. Az üveg csillogása fényes, de fémesebb a vasszerkezet, amely nemcsak összetart, de magába foglal egy kisebb világot, a lehetőséget a bármire, ami a közlés eszével felfogható, néha azon is túl. A színe ezüst, ritkábban fekete vagy szürke, ő a Fém. Megmunkálva munkát ad, munkát kér és további munkát ígér, amit aztán tovább- és továbbadnak, mert egy embernek nem elég, hátha a következő több szerencsével jár, hogy el- és visszanyerje saját életét, vagy továbbadja mégegyszer, utoljára fiának, hadd próbáljon ő is szerencsét a vastengeren.

A szerencsevadászok hajóit repíti a szél, elhozza a fény melegét a Naptól a Földig, áramlatokat kavar a vizekben, ahol egymás fölött közel repülnek el az alacsonyak és a magasak. Gondolatokat hoz, érzéseket visz el, a sziklára kiálló és kiáltó ember dühét és tűnődését foglalja álomba, az éj- vagy a Nap szakától függetlenül, vörösbe bukón vagy arannyal érkezőn, tűzőn ragyogón vagy az este paplanjába takarózva, csillaggal vagy csillagtalanul, hol Holddal, hol nem, fával vagy erdő nélkül, néha esőben vagy viharban, de jobbára napszálltakor, vörös-szárazon. Ki ne vágyna néha feljutni a hegy csúcsára, csak mert az ott van, és magányosan gondolkodni a saját és a világ dolgain… ilyenkor segít a szél, amikor az alanti város egynéhány kis házikójának ablakából emeli fel a frissen sült hús vagy a kemencéből épp’ előhúzott sütemények illatát, ő tereli arra a kutyaugatást, a fiatal lány énekét és a függöny mögött gyakorló zenész próbáját, a Levegő az, aki lágyan kap az ember hajába és melegíti őt szívével, lelkével és a faágakról csent Nap melegével, és ő hajt arra nyárestéken két-három kósza szentjánosbogarat.

A felhőket fent. A Víz és a Tűz együttesen adnak alkalmat arra, hogy a Földről a fejünk fölé felemelje és takaros pamacsokba rendezve láthatóvá tegye a felhőket a Levegő. Ülnek a szél hátán, át- vagy keresztülsüt rajtuk a Nap fénye, holnaputánra talán el is tűnnek eső nélkül, bár néha nem tudják megállni. Árnyékot adnak a mezőn dolgozóknak, árnyékot adnak a legelő lovaknak, árnyékot tartanak a sziklán üldögélő embernek és a kutyájának, ha kell.

És az ember csak ül és gondolkozik, akár a szikla peremén, akár a háza teraszán, akár egy elképzelt íróasztalnál. Figyeli az elemeket, és ha be nem is látja, de érzi, hogy az elemek is figyelnek rá. És ha kell, meghallgatják szavát, mielőtt vacsorálni, majd nyugovóra tér.