A rácson át látszik a lámpa fénye. Olyan a színe, mint bármely utcalámpának. Nem sárga, nem narancs, meseszínű és fényes, a megszokott innen kék - onnan vörös kompozícióban. Keskeny a rés, amin átsüt, majd a rácson túl, milliónyi molekula között utat találva magának a fényből, bejut mindenhová, épp csak nem veszi észre senki.
Mit csinálnak a lámpák, ha már mindenki elaludt?
Csak ők nem. Fenn maradnak, ötméternyire, félúton a toronyház és a talajszint között. Nem mindenki szereti a fényüket, szemfedőnek sosem válnak be, redőnyök vagy táblák mögé zárják őket, de jónéhányan mégis megbíznak bennük. Ők a város ködkürtjei, a repülők útmutatói, az utca világítótornyai. Felülről mégsem látszanak biztosnak, mégis néha hívogatónak, csak épp’ rosszkor, rossz felől.
Narancsszín napraforgók, fürtösek, fordulnak esténként az utcalámpák felé. Nincs más dolguk, ha már senki nem jár arra, hogy megcsodálja őket - néha egy-egy busz esetleg, de tényleg, csak ha itt járnak buszok. Máskülönben csendesek, nem verik fel a garázsmenetek álmát, sem a párkányok mögött alvókét, sem a lepkékét, akik a tavaszra várva gubóznak csendesen, várván a végrét.
Zajt sosem csap egyikük sem. Ritkán bántják őket, túl megnyerőek ahhoz, és persze túl magasan vannak. Ülnek a városon, néha párosával, néha négyen, ha túl sok a hely és kevés a fény, néha kandeláberen, ha nem csak a fényükért szeretik őket, néha picin és a földbe szúrva, a Nap fényével, éjszaka, néha a várfalon, a templom tornyán, néha csak úgy, az éjszakaiaknak, a magasan szökellőknek, a félve rohanóknak és a hazatérőknek. Mindegy, ki hova megy, ők csak lámpák.
De ha szomorúan sétálsz alattuk, veled sírnak. Utánad térnek nyugovóra csak, sötéttel takargatnak be még az utolsó pillanatban, ébredés előtt. Elrejtik az utolsó képet a hegyi kisvárosról, eltakarják a bérkocsisok ébredését, a péksütemény illatát, a múzeum nyitását, az első csobogó kutat, a szakácsot a vegyesbolt előtt, az újságot és a sepregető, kedves öreget. De csak amíg még nem késő, amíg még alhatsz egy keveset. Veled együtt látják az álmodat.
1 megjegyzés:
lábjegyzet.
erkélyrács és nátriumlámpa helyett kromatikus aberráció, ami a szemüveg peremén látszik hétvégén reggelente, amikor felkelni még lusta vagy, csak a függönyt bámulod.
utcalámpák két és fél emelet magasságban, az első emeleten pont a szemedbe süt, de amúgy muszáj ott lenniük, hogy valahogy hazatalálj, ha és amikor már nem látsz semmit. addig legalábbis mindenképpen, amíg lentről vakon követed a fényüket. fentről ne. kérlek ne.
itt járnak buszok? kérdezte egyszer valamelyikünk, az adott hely elhagyatottságára és kívülesőségére utalva. üres garázsmenetek suhannak az éjszakában, félálomban, veled vagy nélküled, de hazamennek.
kővel nehéz ledobni az utcalámpákat, elég magasan vannak ahhoz, bár van számos környék diósgyőr felé, ahol mégis megpróbálják, jobb dolguk nem lévén. mindenféle lámpák mindenhol, úton-útfélen kettesével-négyesével, kertben inkább díszlámpaként, napelemmel, fent ilyen-olyan tornyokon, a tetőkön rohanók számára viszont mint repülők kifutófényei jelzik az útirányt, hajnalig.
Megjegyzés küldése