Mindenre, ami...

Alakváltók voltak, kicsik és formásak. Hosszú nyakuk volt, arcuk több is, és érző szemeik. A világ hívta létre őket, mindegyiket egyenként, különböző formákban.

Szomorúak voltak. Mindenki félt tőlük, pedig ők igazán csak élni vágytak. Mindenki félt tőlük, pedig ők igazán csak a harmóniát keresték. Mindenfélék voltak, ugyanúgy mint mindenki; és talán éppen ezért féltek tőlük. Hasonlóak és különbözőek - az ember ezt sose tudta elviselni. A kettős természetet.

Pedig két arca - ha úgy tetszik, két feje - van a sámánnak is a tűz körül, hárman ülnek a madár hátán mint ágakon, négy arcot forgat az igazság, újra kettő a visszatérés - látom, újra itt -, de sosem egy. Az ember fél attól, ami hasonló de nem ugyanolyan, fél attól is, ami pontosan ugyanolyan. Fél a sötéttől éjszaka, de sötétbe bújik a bántó fény elől; zavarja a zaj, de csendben meglenni képtelen. És ez nemcsak mindenkire, hanem egyes személyekre is igaz; és persze Rájuk is.

Szomorúak voltak. Senki se szerette őket, pedig épp’ úgy igyekeztek, mint bárki más, és talán épp’ ez volt a hiba. Vannak sorok, amikből ki lehet lógni, nos, ők egy sorba se tudtak beállni, ha úgy tetszik, sorról sorra vándoroltak. Féltek tőlük, és féltek ők maguk is. Féltek egymástól, féltek maguktól. Picik voltak és foltosak, imádnivalók, macskaszerűek. De csak annyira picik, mint egy embernyi csecsemő, annyira foltosak és imádnivalók, mint egy tucat vérvörös, fiatal zsiráf, és annyira macskaszerűek, mint a Fakutya. Nagyok, varrottak, hegyesfülűek, cakkosfogúak; szárnyasok és verdesek; úszók, merülők, vizesek, kényszeredett mosolyokkal, félig emberként.

Csak páran szerették őket, de ők is csak a távolság tartásának nyugalmából. Figyelték, ahogy keresik az életüket, ahogy keresik az életünket, hogy ők maguk is élhessenek; figyelődtek amíg készültek. Rajzolták, varrták, festették, szabták, pocsolták és füstölték őket. Mindenütt ott ültek, és amíg nem figyeltél, rojtosra rágták a zakód ujját, ha nem néztél oda, megvakartak, ha elbóbiskoltál, előosontak hogy simogathassanak.

Ők voltak a szörnyek.

Utószó

A Harmóniát keresték ők is, a Harmóniát kereste a legtöbb ember is. De kevesen mondhatták csak, hogy ők megtalálták, ez az, ez kell mindenkinek: a Harmónia változik. Csendesen folyik, mint a forrásból a víz, de pillanatról pillanatra máshol. Benne van a zöld levélben, télen az avarban a hó alatt, a kandalló tüzében, a csillagban a tábortűz mellett, a Nap sugarában és az eső cseppjében, ha pont eltalál. A növényekben, a régi világban, a technikában, a szörnyekben, az utazásban, a pillanatot megörökítő rajzokban, az állatokban, a vasárnapokban, a csiga házában; de sohasem kiszámítható. Ülj le inkább mellé és figyeld, ha látsz belőle egy percnyit. És jegyezd meg jól.