A szokásos nagy sötétlő erdőből ketten jöttek elő: a farkas és a bárány. Az élet el akart szürkülni az útjukból, hisz’ igazán az ő dolguk. A zöld színek, a lombok és a levelek előbb lilát, majd feketét öltöttek, világos feketét. A törzsek vadak voltak, barnák, csak később szürkék ők is. A farkas maradt fekete, a bárány maradt fehér. Az erdő széle lassan sziklává alakult lábaik alatt.
A meredély tetejéről messzire elláthattak. Csipkebokor égett kedves magányában a lejtőn, gyökerek tartották össze az egész hegyet. Kis gyökerek, nem vastagabbak egymásnál, de behálózva mindent. Együtt jött a farkas és a bárány, egyszerre láttak el egyenlő messzire. A farkas már döntött.
Harapott.
Az égiek bárányai nem menekülhettek éhségétől. Vasállkapcsos fogak csattantak a felhőgomolyokon, a kék égen piciny fekete felhő jelent meg, esőt ígért. Esett.
A piciny fehér bárány egyedül érezte magát. Visszafordult a rengeteg felé, majd újra vissza. A kék színek mindig sokkal vonzóbbak voltak a szürkéknél. Az út barna és fölöslegesnek tetsző, habár anyaga a föld, a mindenektől behálózott, a mindent össze- és megtartó, a világ egyedül. Az erdő nagy és fenyegető, éppen ettől egyszínű, éppen ettől érdektelen: menekülés és csapdába esés, menekülés, ez egy csapda, esés.
Már nem az első csepp indult a föld felé.
Lassan zuhogni kezdett.
A szokásos mese nem így végződik. A szokásos nagy sötétlő erdőből ketten jönnek elő: a farkas és a bárány. Az élet… nos, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Annyi a hiba csak, hogy egyesek ezt túlságosan szó szerint értelmezik, magukra nézve éppen kizárólagosan.
Remélem, talán, hátha az ő meséjük éppen így végződik - számukra - boldogan.
Az ismeretlen fekete bárány emlékére.
1 megjegyzés:
lábjegyzet.
minden mesében van egy nagy kerek erdő. jancsi és juliska, hófehérke és az alma, piroska és a farkas, farkas és a hét kecskegida, mindenkinek megvan az erdeje. az erdő sötét, zöld, de látva hogy rá -- a mesékre -- igazából most nincs szükség, komoly dolgokról van most itt szó valójában, inkább elszürkül a világ, besötétedik. liluló páfrányok, fatörzsek és egyébb vadak, szürkül minden, már csak a fekete farkas és a fehér bárány tűnik fel egyedül, ketten.
maguk mögött hagyva a gyerekmeséket, a felnőttkor pereméről messzire látni. szövevényes, néhol lángoló világ, látványos, ismeretlen, veszélyes. a fekete farkas bátrabb, ő harap előbb.
ha a fehér bárányt féltetted vasállkapcsától, nem kell, bárányfelhőkre vadászik ugyanis. rájuk harap, légvárakat űz, szelet vet, vihart arat, ólomfelhők egén. a szélben ázó lovakat az ólomfelhőkkel még szegény BZs-nak írtam, aztán amikor jött a hír, hogy baj van, fogsor csattant az üvöltő éjszakában, akkor karmok csikarták végig az ólomszín felhőket, azóta sokkal sötétebbek azok a felhők. a fekete farkas tehát felhőbe harapott, és úgy járt, mint a sáros Micimackó, amikor egy kék luftballonon lógva fekete felhőként azt nézte, hol eshetik, csak a fekete farkas sokkal nagyobbat zuhant.
a fehér bárányt nem ezért kell félteni. azért kell, mert ott maradt egyedül, a bátrabbik fekete fele már előrement, őt meg ott hagyta magára az erdő és a szikla közös szélén, mögötte a szürke, fenyegető rengeteg, előtte a kék ég és a semmi, ő meg csapdába került a kettő között, ő meg két szék közül inkább a pad alá, esett.
leugrott ő is a bátorsága után. hogy a fekete és a bárány végül újra egyek legyenek.
lassan zuhanni kezdett, és ő már nem az első eset, KZs megelőzte.
van az a bizonyos mondás, amit ha túl szigorúan vesznek, úgy hangzik: vagy boldogan élni, vagy ha már nem, meghalni. kizáró vagy.
és bár lehet reménykedni, hogy ők már egy jobb helyen vannak, hogy nekik már nem fáj semmi, hogy nekik már minden könnyebb, hogy talán tényleg boldogabb így mindenki, aki így dönt, de a húszemeletes alatt a betonon fekve kib.szott nehéz ezt elhinni.
VA emlékére.
Megjegyzés küldése