Vihar

Nagyot szakadt az ég az éjszaka. A tűzijáték kelthette fel a figyelmét, az ősi kínai szórakozás apró füstfellegei, ha már most épp senki nem használta saját maga ellen. Bárányfelhők maradtak az égen, csillagszóró- és petárdafüst. Mindez a mélykék eget enyhe narancssárga pírral festette meg, mint amikor az alkotó kiöblíti az ecsetét a színes-áttetsző vízben, csak most a sötét árnyalatba vegyült bele a világos, és képes volt átfesteni egy kicsit.

Az időjárás rapszodikus volt, ahogy az minden középföldi országban lenni szokott. Hamvas, édes-szokatlan déli illat az észak közepén, csendben váró meleg és füllentő éjjeli madarak, hosszú séta az éj eme szakában. Hazug „körötte csend, amerre ment”. Apró morajok mindenütt.

Sakkfigurák ültek az úton hazafelé. Zene szólt az ablakok alatt, de sajnos nem az a fajta, aminek sem az eredetét, sem a származását nem lehet megállapítani, mint ahogy azt sem, honnan ismerős; ennél kicsit kevesebb volt. A varázslatos patkányfogó még nem jött bele a dolgába, a családos szülők nyugodtan alhatnak…

A sakkfigurák unták a színeiket, évek óta ezzel voltak elfoglalva. A ló álmában nyerített egy picit, keskeny gallér volt mindőjük nyakán. Az égen a kis bárányok lassan sötétbe olvadtak, apró gombszemük félelembe merült a csillaglesők számára, nem sokkal ez után megjelentek az első ezüst-lila erek az ég testén, felvillantak, majd kialudtak. A polaroid-lovak bohócsipkás lovasai integettek az esőcseppeknek, nem tudván honnan jönnek és merre tartanak, de jó utat kívántak nekik - közvetlenül sajnálatos becsapódásuk előtt.

Siratta már valaki az esőcseppeket?

A vihar lassan alábbhagy, már nem kopog az eső a bádogtetőkön, a kis lovak is alszanak a vakufényben, feketék és fehérek egyként. Messziről fáklyák és dobszó, éjnek van ma évadja. Az ünneplők népes serege lassan visszatáncol a szekrénybe, a figurákat elpakolják, a bárányok betakaróznak a viharfelhők lassan eloszló, gyapjas szegélyébe. Álomidő van lassan.