forgott minden. a folyóba vetette, a folyóba, ő, pont ő, aki alig merte, alig merte volna, soha nem volt, sosem volt bátorsága, a folyóba vetette magát. zuhogott, zuhant, folyt, eggyéfolyant vele, folyammá vált, ő a színén, a víz a visszáján, együtt folyamlottak lefelé a rakpartok között, szürke, szürke volt az ég, hatalmas csiga nyoma látszott, óriás égicsigáé, ahogy végigvonszolta magát a város felett, hatalmans, szürke tömeg, beborítva a folyó két partját összetartó hidak sorát, zuhogott, zuhogott az eső, patakzott a hidakról a vízbe a víz, nyikorogtak, nyikorogtak a hinták, elázott mind a homok a játszótéren, más szaga lett a homoknak is, más szaga volt az egész városnak esőben, a folyóban, a folyóból, a csatornák lélekszakadva ömlöttek egymásba, a város szájból szájba lélegeztette magát, míg ő csak sodrott, sodródott a folyóban, felette a szürke-szürke ég, a hinták hangja, a féklámpák hangja, az ég hangja, suhan, csak suhan fölötte lefelé az ég, ő épp a hátán fekszik, a város hídjai lefelé zuhannak, első emelet, második emelet, harmadik emelet, -- hétig megyek, aztán visszafordulok -- gondolja, és közben szakad az ég, ömlenek a féklámpák, teli torokból süvítenek az esőcseppek zuhantukban, szaladnak a hidak, és mikor eléri a hetediket, már nem is annyira fontos az a megfordulás, most már jó lesz így minden, végül csak elér majd, csakcsak, csak elér majd az óceánhoz, minden út az óceánba vezet, mindenkinek ugyanoda kéne eljutnia, annyira gyönyörű így belül-alulról egy város, de hogyan láthatná ezt mindenki, hogyan, hiszen mind ott ülnek fent az autóikban, bömböltetik a féklámpáikat, elmulasztják számolni a szakadatlanul süvítő esőt, sose figyelnek oda az ázott macskákra sem az út mellett, hát mikor látják végre meg ők is, hogy a város esőben is gyönyörű, csak találni kell egy kényelmes helyet, ahonnan minden olyan zaj-csendes, olyan ringató, ahonnan az egész együtt-dobbanó vízkeringéssel együtt haladva látni a hatalmas, rozsdazöld csavarokat, melyek összetartják a város két felét, hát mikor látják, mikor látják végre ők is meg, mikor, hány embernek kell még a folyóba vetnie magát ehhez, hány embernek, hány, és meddig, meddig forog majd minden, meddig forog, meddig, forog,
meddig forog még minden egyáltalán?
4 megjegyzés:
a pörög meg a forog.
a szabadsághíd állítólag rezedazöld:)
kissé zavart ez a sok szóismétlés, de most éppen kifejezetten alulpihent vagyok és zúg a fejem; lehet, azért. viszont dani reglámhangjával olvasva kimondottan szórakoztató ugyanez:)
és tájpó.
a szóismétlés a lényege mindennek :)
és hatalmans.
és rezeda! <3
lábjegyzet.
kavargás, szavak, víz és eső mindenütt. gondolatkép vagy inkább gondolatvideó egy budapestre szakadó viharról egy duna színén hanyattfekvő, kishercegi nézőpontból. a csobbanáshoz bátorság kell, kérdés hogy ez most végleges-e, vagy csak átmenet (minden csak átmenet), itt inkább csak az utazás a lényeg, nem a megérkezés, a szürkeség fent, az elsuhanó hidak színei, a várost és az autókat elöntő eső, meg az ismétlés, a szakadatlanság, a körbeér. lentről nézve minden más (kell hogy onnan is láthassad), békaperspektíva a vízen, a hidakat a várost egybentartó kapcsokként látni, pörögni és forogni, csak úgy vologdásan, mintha szoknya táncol.
Megjegyzés küldése